A Magyar Asztalos szakfolyóirat főszerkesztője üzeni a legfrissebb lapszám harmadik oldaláról: Nem tudom, ki hogy van vele, de ha napi fél órát nem lehetek a műhelyemben, megfájdul a fejem. Nem kell, hogy tevékenyen csináljak is valamit, csupán legyek ott.
Legyek abban a kis miliőben, amit részben apám segítségével kezdtünk el összerakni, s ahol majd fejlődésnek indulva mindig születik valami. „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.” Régen csak legyintettem, hogy ez butaság, pedig nem az. Valahol szólhat ez a ragaszkodásról, vagy arról, hogy megbecsülöd, amid van. Amikor tétlenül flangálsz a műhelyben és épp nem foglalkozol egy-egy munkával, akkor kerülnek elő teljesen véletlenül 5–10 éves projektek. Projektek, melyektől vártunk valamit, amitől jobb, vagy másabb lesz az életünk. Egy félbemaradt fésű a marógéphez, vagy egy kisszék próbadarabja…
Belepte a por, sőt más dolgok is rákerültek az évek alatt, mert kellett a hely és pakoltunk mindent mindenhová. Fura időutazás veheti kezdetét. − Az a félbemaradt fésű sosem fog elkészülni – mélyen legbelül tudom. De az a bükkfa, amiből elkezdtem készíteni, az a nagyapámé volt. Régen kunyeráltam el tőle, mert láttam benne, hogy jobb segédeszköz lesz belőle, mint bútor lehetne valaha is. Arra is emlékszem, hogy nem szívesen adta, mert neki is tervei voltak vele. Sőt, ráérzett a dologra, mert mellé odaadta az ő fésűjét. Fenyőből készítette. Érdekes, mert a fenyő nem való erre a feladatra. De sose tört el, a minap használtam is. Még rajta van az a gépzsír, amit a cipőboxos edény engedett ki magából az egyik nyáron. Azóta se láttam olyan állagú és olyan vörös zsírt. Jellegzetes szaga volt, és az „Öreg” (a családban csak így hívták a nagyapámat) minden facsavart bekent vele. Finoman. Spórolt, nehogy elfogyjon…
A fésűhöz szalagfűrész kell! Már az sincs meg. Eladtam, mert útban volt, mert nem használtam. Apámmal építettük. 600-as volt, akácrönköket vágtunk fel vele pallónak. Azokból meg staflik lettek a préshez. 25 éves staflik. Abból főztünk, amink volt. Gépeket zártszelvényből, HETRA trafóval… S van pár dolog, amit apám és apám apja adott, vagy szállt rám. Sokszor nyűgnek nézünk pár holmit, aztán előkerülnek és elmerengünk. Amit birtokolsz, az birtokba vesz! Szerintem csak kölcsön kapjuk ezeket, hogy majd a fiunknak vagy lányunknak adjuk. De a tárgy átadása kevés! Kell a történet, a karakter, ami a volt tulajdonosát azzá tette, aki!
Nemrég megtaláltam azt a magasított széket, amit nagyapám készített nekem. Vagy 80 cm magas, piros műbőr ülőlappal, kötők nélkül. Csak a kávák tartják, s csak ragasztva van. Lábai karcsúak, kónuszosak. Az ülőke szélén vékony gérbevágott léc tartja a műbőrt, a csavarok hornya szálirányban… Az alján egy felirat − 1984 Papa. Se több, se kevesebb.
Elmúlt az apák napja, tudom, de ha nincs ilyen „holmink”, készítsünk! Hagyjuk „elkunyizni” és ha tudunk, adjunk mellé egy történetet is! Olyat, amit ha én is felidézek, akkor jókedvre derít, vagy erőt ad a folytatáshoz, legyen az bármi is. Mert néha kell az atyai szigor, intelem, tapasztalat és biztonság, amit majd mi fogunk továbbadni!
Hauch Tamás, faipar.hu
