Árspirálba került az építőipar, a költségemelkedés miatt épp a legtöbb és legnagyobb beruházásokban érdekelt cégek jövedelmezősége minimalizálódott – mutat rá a rendhagyó piaci helyzet következményeire Koji László, az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének elnöke, aki nem számít további drámai drágulásra, de arra sem, hogy az árak visszatérnek a korábbi szintre.
Újabban nem jön ki a matek, át kellene árazni a korábban kötött generálkivitelezői szerződéseket az időközben történt rendkívüli mértékű költségemelkedések miatt. Mennyivel lett drágább építeni az egy-két évvel korábbiakhoz képest?
Ökölszabály szerint most, októberben körülbelül 20-25 százalékkal kerül többe építeni, mint februárban. Ennek a kétharmadát a világkereskedelmi folyamatoknak, az építőanyag-piaci árrobbanásnak tudhatjuk be. Normál körülmények között, ha az elmúlt három-négy évet nézzük, évről évre körülbelül 10-12 százalékkal drágult az építkezés.
Most megduplázódott a drágulás. Hova vezet ez?
További ilyen mértékű drágulásra már nem számítunk. A kérdés most az, hogy a megduplázódott rész innentől kezdve mennyire mérséklődik, és mennyi jött abból a spájzolásos magatartásból, amely ilyenkor törvényszerű, és még inkább érvényesül egy olyan országban, ahol az építőanyagok 48 százalékban az importnak kitettek. A V4-eken belül, de talán azt is lehet mondani, hogy az unión belül a legnagyobb importkitettségűek között vagyunk.
Meddig lehet elmenni az önellátás terén?
Bizonyos termékek esetében továbbra is importalapanyagokra fogunk szorulni, de magukat az építési termékeket nagyobb volumenben kellene az országban előállítani. Középtávon el kellene érni, hogy az építőanyag és az építési termék behozatali aránya 30 százaléknál ne legyen nagyobb. Az, hogy mennyi fánk és vasunk van, hosszú távon sem fog változni, ezeket az alapanyagokat zömmel továbbra is importból kell beszerezni a gyártáshoz, de a cél az, hogy legalább a gyártás itthon történjen.
Ki finanszírozza a veszteséget, ha nincs egyezség a fővállalkozók és az alvállalkozók között, azaz kialakult-e bármilyen új elszámolási gyakorlat a rendkívüli helyzetben?
Ha szűk körben nézzük, hogy ki viszi el az árbalhét, a megrendelő, a generálkivitelező vagy az ő alvállalkozója, akkor úgy látom, hogy nagyjából egyenlő arányban osztoznak a költségnövekedésen. A legnagyobb feszültség a szendvics közepén lévő generálkivitelezőre hárul, mert ő a megrendelő és az alvállalkozók oldaláról is nyomás alá van helyezve. Különösen a közepes és a nagy építőipari vállalatoknál jelentkezik a legnagyobb árkülönbözet. Ezek ugyanis jóval az áremelkedések előtt szerződtek le a közepes és nagy értékű munkákra. Ebből is adódik egy érdekes megállapítás, amit az ÉVOSZ felmérése igazol vissza, hogy miután Budapestre jellemzők a nagy értékű projektek, a budapesti székhelyű cégek jövedelmezősége az országos átlag alatt lesz.
Mire számít, mennyivel ugrik meg a lánctartozások összege?
A járvány előtt utolsó „békeévben” a szerződések 5-6 százalékát nem fizették ki határidőre, és körülbelül 2,5-3 százalékuk vált lánctartozássá. Most már a szerződéses érték 8-10 százalékát kapják meg késve a kivitelezők, körülbelül az 5 százaléka pedig tartós követeléssé válik. Két éve durván 150 milliárd forint körül lehetett a lánctartozás összege, ami idén – amennyiben az ágazat túlszárnyalja a pandémia előtti teljesítményét, és megközelíti akár az ötezermilliárd forintos értéket – 200-250 milliárd forintra nőhet.
Van még egyáltalán tér bővülésre, vagy az idei teljesítménnyel elérik az ágazati maximumot a kapacitási feszültségek miatt?
Elfogadható üzleti kockázat mellett egyik évről a másikra 15 százaléknál nagyobb mértékben nem célszerű növekedni. Erre már rátett az építőipar, amikor a közelmúltban két éven át több mint 20 százalékkal bővült a termelés, de nagyon kockázatos körülmények között. A tavalyihoz képest körülbelül 15 százalékos növekedésre van most esély, ugyanakkor a jövő évi választások pszichózisa is érzékelhető a piaci szereplők körében. A kormányzati ciklusok beruházási ciklusokat is jelentenek, mert a döntéshozói folyamatokban és az eldöntött gazdaságpolitikai kérdésekben mindig van átrendeződés és aktualizálás. Különösen igaz ez a közbeszerzési piacon, ahol az érdekeltek mindig és mindenképp szeretnének előre nyerni, előre lekötni a kapacitásukat. Ez nemcsak a magyar gazdaságban van így, hanem mindenütt, ahol az építőipari megrendeléseken belül a közösségi, azaz az állami és az önkormányzati megrendelések aránya 50 százalék fölött van. Nálunk ez 60 százalékos.
Januárig fennmarad a kötelező építőanyagexport-regisztráció. Elégedett?
A kormányzati intézkedések elérték az alapvető céljukat, és mi is, mert tudtunk dolgozni, hiszen nem alakult ki az építőipari termelést fékező áruhiány. Azáltal, hogy a kormány az építőanyagok ármozgását figyeli, kritikus termékkörbe került 42 olyan termék, amely érthetetlen módon eddig nem volt ott. A NAV teljes körűen látja, hogy milyen értékű, milyen volumenű építőanyagok mozognak országon belül, illetve az EU-ba és az EU-n kívülre. Az építőanyag-gyártók és -kereskedők felé ennek az egésznek az volt az üzenete, hogy részesítsék előnyben a hazai megrendelőt, és akinél ez – a korábbi exportkötelezettségeit is figyelembe véve – komoly üzleti hátrányt nem okozott, meg is tette. A magyar államnak a mai napig nem kellett élnie az elővásárlási jogával. Az extraprofit megadóztatása viszont nem hozta teljesen az elvárt eredményt, az érintett cégek ugyanis inkább megfizették azt, mert attól tartottak, hogy ha árat csökkentenek, a kereskedők viszont nem, akkor a profit átvándorol más piaci szereplőkhöz. Most viszont kezd anyagbőség lenni a piacon, és árcsökkenés is megjelent, ami igazából nem a profitadó hatása, hanem a megváltozott keresleti-kínálati viszonyokból ered.
A robbanásszerű építőanyagár-emelkedés és áruhiány miatt a gyártóknál és a kereskedőknél is komplex hatósági ellenőrzések voltak és vannak. Mi változott?
Mindenki összekapta magát. Az importőrök és az építőanyag-kereskedők jobban odatették magukat, alternatív importlehetőségeket tártak fel, és komolyabban utánamentek az anyagbeszerzési lehetőségeknek. Szeptemberben a kritikus termékek ára mindennek köszönhetően elkezdett csökkenni, és ha kifut a korábban magas áron beszerzett mintegy másfél havi készlet, akkor végre a kereskedelmi árakban is érvényesülhet az árkülönbség. A generálkivitelezők jelzései szerint ez elkezdődött, október eleje óta olcsóbban juthatnak hozzá a fa-, réz- és alumíniumalapú termékekhez, valamint a kőzetgyapot szigetelőanyagokhoz. Nagyjából 10-15 százalékkal mérséklődtek az árak, ami messze van attól, ahonnan indultak, és a korábbi szintre már nem is fognak visszatérni. Mindeközben az áremelkedések ellenére növekszik a piaci kereslet, méghozzá összehasonlítható áron, amiből az infláció ki van pakolva.
Bizonyára bespájzolnak az építkezők.
Ma már nem. Egyfajta spájzolás volt április és augusztus között a kivitelezők meg a lakosság részéről is. Most azonban nem raktárra veszik az anyagokat, ezt jelzi, hogy a kivitelezői kapacitás iránt is nőtt a kereslet.
Mindig országos szintű munkaerőhiányról beszélnek, de vannak-e érdemi különbségek az egyes régiók között?
Az építőiparban nem munkaerőhiány van. Az építőiparban szakmunkás- és mérnökhiány van. Éppen az a legnagyobb problémánk, hogy a foglalkoztatási mélyponthoz képest most már körülbelül 140 ezer emberrel többet foglalkoztat az ágazat, mint 2014-ben, de csak be sem tanított segédmunkásokat találunk a piacon. Abból adódik a nagy probléma, hogy az iskolarendszerből nem jön ki elegendő szakmunkás, és a felnőttképzésre se idő, se pénz nem jut a cégeknél. Még tovább romolhat a helyzet, ha az idén nem javul az építőipar jövedelmezősége, hiszen az áremelkedési balhé egy jelentős részét az építőipar viszi el. Ezért fontos, hogy a kormánynak, a mindenkori kormánynak legyen pénze felnőttképzésre. A közmunkából jött át 35-40 ezer ember az építőiparba, akiket nem kellett tovább a költségvetésből finanszírozni, sőt, még járulékot is fizetnek utánuk a cégek.
Több tízezer építőipari szakember dolgozik külföldön, a hazahívó börzéket elsőként Bajorországban rendezték. Reálisan mennyit tart közülük hazacsábíthatónak?
Nagyot lendítene rajtunk már az is, ha a recessziós években, 2008–2014 között kint munkát vállaló 30-35 ezer szakmunkás és mérnök közül egy-kétezer hazajönne. Ők olyan szervezettséget, szerszámhasználatot, nyelvtudást szívtak magukba, hogy Magyarországon sokuk azonnal középvezetői vagy csoportvezetői munkakörben helyezkedhetne el.
forrás: vg.hu
