Franciaországban az állami erdőkezelő (ONF) és a magán erdőgazdálkodói kör egyaránt egyre aggasztóbb mértékben kénytelen szembesülni a klímaváltozás következményeivel, ezek között elsősorban a lucfenyő és a bükk alkotta erdők visszafordíthatatlan és gyors pusztulásával, az egyes fajok életterének szűkülésével, sőt adott termőhelyen teljes megszűnésével.
Míg azonban a magán erdőgazdálkodók kénytelenek minden lehetséges módon a néhány évtizedes távlatban is jövedelmet termelő erdőgazdálkodásra fókuszálni, az állami erdőkezelő „megengedheti magának”, hogy sok 30-50 éves (vagy még hosszabb) idősíkon is tervezzen és ezen is működő megoldásokat kutasson. Rendkívül komoly problémát jelent a működőnek tűnő megoldások elfogadtatásában, hogy az számos termőhelyen elkerülhetetlennek látja a fafajváltást, szerencsésebb esetben legalább országos szinten őshonosnak mondott fajokkal, ám szélsőségesen rossz termőhelyi körülmények között akár idegenhonos fajjal, ez pedig a természetvédelmi szervezetek – és az általuk befolyásolt, laikus közvélemény jelentős része – számára jelenleg még elfogadhatatlan. Így rendkívül komoly energiát emészt föl a „tájékoztatás”, a sokszor szélmalomharcnak tűnő küzdelem, miközben az erdők állapota olyan ütemben romlik, hogy egyre inkább drasztikus beavatkozásokra van szükség, amihez nem lehet elegendő forrást hozzárendelni.
A megoldások keresésében számos területen igen komoly szakmai együttműködésre látunk lehetőséget, így többek között szaporítóanyag cseréjében (amire már vannak jó példák magyar-francia relációban), ezek között a francia fél komoly lehetőséget lát a magyarországi hő- és vízstresszt jobban tűrő erdeifenyő magforrások tesztelésében, valamint egyes termőhelyeken a magyarországi származású kocsánytalan tölggyel, molyhos tölggyel, csertölggyel felújításokban, de akár a magyar tölgy is felmerült mint lehetséges jövőbeni megoldás. Magyar szempontból komoly szakmai tapasztalatok meríthetők azokból a felújítási kísérletekből, amelyeket az ONF a Balaty és a Quartier állami erdőbirtokon állított be, teljesen lepusztult és ezért tarra vágott lucosok, valamint szerkezetátalakítással érintett rontott erdők kapcsán. Jobb termőhelyeken még mindig perspektivikus faj lehet a duglászfenyő, de már Észak-Franciaországban is vizsgálják a korzikai és a calábriai feketefenyőben rejlő lehetőségeket, egyre hangsúlyosabban kerül szóba az atlaszcédrus, Közép-Franciaországban a Délnyugat-Franciaországban őshonos tengerpari fenyő (Pinus pinaster), a lombosfafajok közül pedig a magyar tölgy, a molyhos tölgy, és a csertölgy. Mára egyértelműen bebizonyosodott az is, hogy nem folytatható tovább a korábbi, kevés, de viszonylag nagy (10-15 ha) erdőrészleteken folyó munka, ellenkezőleg, egyszerre és mindenütt jelen kell lenni a területen, ahol folyamatosan pontszerű beavatkozásokat kell végezni (0,5-1 ha).
A járványügyi helyzet miatti korlátozások okán többszöri kényszerű halasztás után szeptember 27-30. között sikeresen megvalósult a TDF által finanszírozott, a „Két- és háromoldalú együttműködés építése a fenntartható erdőgazdálkodás területén” c. projekt utolsó, még függőben lévő programpontja, amire Borovics Attila, a Soproni Egyetem Erdészeti Tudományos Intézetének főigazgatója utazott ki.
A kiutazás programja a következőképpen alakult:
2021. szeptember 28. Szakmai megbeszélés és terepi program Jean-Charles Bastien-nel (INRAE), Éric Sevrine-nel (CNPF), valamint Erwin Ulrich-hal (ONF).
[INRAE – Nemzeti Mezőgazdasági és Agrár-környezetgazdálkodási Kutatóintézet – www.inrae.fr
CNPF – Francia Magánerdőgazdálkodók Országos Szövetsége – www.cnpf.fr
ONF – Francia Állami Erdőkezelő – www.onf.fr ]
2021. szeptember 29. Terepi program az ONF Auvergne-Rhône-Alpes régiót lefedő egységének szervezésében a Balaty és a Quartier állami erdőbirtokokban, Puy-de-Dôme megye északi részén.
2021. szeptember 30. Az ONF szervezésében terepprogram a compiègne-i erdőben (14 ezer hektáros állami erdőbirtok).
A három nap alatt számos alkalommal elhangzott, hogy Közép- és Északkelet-Franciaországban – középhegységi, domb- és síkvidéki területeken egyaránt – az elmúlt tíz évben rendkívül markáns változás figyelhető meg a csapadék éves eloszlásában, ami számos termőhelyen az egyik alapvető oka az erdők egyre gyorsabb pusztulásának. Míg ugyanis korábban az éves csapadék többé-kevésbé egyenletesen oszlott meg az év egyes hónapjai között és a nyári (június-szeptember) időszakban is alapvetően elegendő mennyiségű eső esett ahhoz, hogy az erdők komolyabb stressz nélkül éljék meg a legintenzívebb vegetációs időszakot, mára ez teljesen megváltozott. A csapadék elsősorban ősszel és télen hullik, a nyári hónapok kifejezetten aszályossá váltak, ez pedig a középhőmérséklet egyre jelentősebb emelkedésével együtt (és sok esetben súlyosbítva a kedvezőtlen talajadottságokkal) azt eredményezi, hogy az erdészeti fafajok (és mások sem) találják meg a „komfortzónájukat”, élettani szempontból meggyengülnek és nem tudnak ellenállni a biotikus stresszfaktoroknak, visszafordíthatatlanul pusztulni kezdenek. Erre legszemléletesebb példa a lucállományok rendkívül gyors elhalása, a bükkösökben és kocsányos tölgyesekben tapasztalható, helyenként (pl. Compiègne, Hardt-erdő) riasztó méretű pusztulás.
Az INRAE orléans-i kutató közreműködésével ezért több olyan projekt, fejlesztés is zajlott (BIOCLIMSOL, és ennek mobilapplikációja, a Foreccast), amik az erdészetet segítik a klímaváltozáshoz alkalmazkodásban. Ezek az erdészeknek igyekeznek olyan döntéstámogató eszközöket adni, amikkel 50-100 éves távlatban is modellezhető a klíma adott termőhelyen változása és tervezhető a genotípus- és szükség esetén a fajváltás, valamint a szerkezet-átalakítás.
Az ESPERENSE Network már olyan hálózat, ami a jövőben használható erdészeti fajok kísérleti rendszerét takarja, olyan új fajokat vizsgál, amik a francia erdőgazdálkodásban ma még egyáltalán vagy csak alig ismertek, ám a klímaváltozás fényében nagy valószínűséggel már a közeljövőben elengedhetetlen lesz az egyre nagyobb területen telepítésük. A rendszer az ország teljes területét lefedi és három, más-más célt szolgáló kísérletiparcella-típust takar:
- eliminációs ültetvény, azaz egyfajta szelekciós kísérlet, ami azt vizsgálja, hogy adott termőhelyi körülmények mellett mely fajok találják meg az életföltételeiket és melyek nem (azaz „eliminálódnak”, kiesnek a vizsgálatból),
- „ilôt d’avenir”, azaz „jövősziget”, itt a cél az adott területen sikerrel termeszthető új fajokkal olyan erdőrészletek kialakítása, amik már a néhány évtizeddel későbbi erdőállományokat modellezik,
- „magatartás-vizsgálat”, ahol azt tesztelik, milyen tulajdonságokat mutatnak az adott fajok a kérdéses termőhelyen, hogyan illeszthetők be a klasszikus erdőgazdálkodási rendszerekbe (különösen nagy hangsúllyal vizsgálva az esetleges özönnövény-jelleget).
A klímaváltozás és az egyes – köztük potenciálisan új – fajok kapcsolatát vizsgálja a ClimEssences4 projekt, ezzel összefüggésben Jean-Charles Bastien (INRAE) és Erwin Ulrich (ONF) kifejtette, meglátásuk szerint az atlaszcédrus (Cedrus atlantica) mind jobban fölértékelődik a francia erdőgazdálkodás szemében. Úgy tűnik ugyanis, hogy a változó klíma mellett egyre inkább érdemes vele erdészeti fajként is számolni – emiatt pedig kifejezetten érdeklődnek a Soproni Egyetem Erdészeti Tudományos Intézetének cédrus magtermő ültetvénye iránt.
Látható az is, hogy az egyre újabb és újabb társadalmi elvárások mind jobban ellehetetlenítik az egykorú állományokra alapozott, monospecifikus erdők létesítését és művelését (aminek részét képezi a tarvágás), ezért Franciaországban is egyre inkább az a tendencia, hogy az állami erdőgazdálkodók fokozatosan átállnak az elegyes erdőkre, mégpedig örökerdő művelésmódban. Ennek azonban számos korlátja van. A legnagyobb talán a munkaerő hiánya, az ilyen erdők művelését ugyanis nem lehet olyan szinten gépesíteni, mint pl. egy fenyő- vagy akácültetvényét. A telepítések során rendkívül komoly problémát jelent az aljnövényzet kezelése, ami hatalmas konkurenciát jelent a lassan növekvő csemetéknek, ám az uniós jogszabályok szigorodása miatt ma már nem lehet ellene vegyszeresen védekezni, a mechanikai eljárás pedig nem csak költséges, hanem sok faj esetében kifejezetten kontraproduktív (pl. vadszeder, kései meggy).
Mindezek „visszaköszöntek” a Balaty és a Quartier állami erdőbirtokokon lévő erdőrészletekben és fölújítás alatt álló parcellákon tett terepi látogatás során, ahol a kényszerből tarvágással letermelt lucosok, valamint rosszul kezelt erdők helyén a legnehezebb az újratelepítés, de nem sokkal könnyebb a föladat a korábban a közeli bányavállalat által minden szakmaiságot nélkülözően hasznosított, közel ötven éve fölhagyott, elsősorban tölgy vagy tölgy és bükk elegye dominálta erdőrészletekben sem. Ez utóbbiaknál ugyanis nagyon nehéz a természetes fölújítást megvalósítani, mivel a bükk még megtalálja az életföltételeit, ezért az újulatban dominál a tölgy fölött, ám már a jelenlegi klimatikus adatok is világosan mutatják, hogy nem szabad bükkel felújítani. A 600-700 mm éves csapadék mellett a ’60-as és ’70-es években telepített bükk-, tölgy-, lucállományok pusztulnak, sőt a duglászfenyő is egyre kevésbé találja meg az életfeltételeit.
A Párizstól északkeletre lévő compiègne-i erdőben az ONF 2008-ban teljes körű állomány-állapotfölmérést végzett, amit 2020-ban megismételtek – a két fölmérés eredményeit összehasonlítva rendkívül aggasztó kép jelent meg a szakemberek előtt, ugyanis bizonyított lett a pusztuló folyamatok túlsúlya. Veszélybe került a védett erdőrészletként kezelt, emberi beavatkozástól mentes, 400 évesnél idősebb tölgyekkel bíró, mintegy 120 hektáros területen lévő állomány, és csak valamivel kevésbé jobb a 200-250 éves bükkök állapota. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fapusztulások nyomán megnyíló lékekben jobb termőhelyen a bükk, kevésbé jó esetében a juhar újul föl intenzíven (ami 20-25 cm törzsátmérő elérése után szintén elpusztul), a tölgy emberi beavatkozás nélkül már képtelen a fölújulásra, noha pontosan ez a faj a legértékesebb. A helyzet annyira aggasztó, hogy a 2013-ban indult legutolsó, 20 éves üzemterv teljes elhagyását kezdeményezte az ONF 2017-ben a szakmai felügyeletet ellátó minisztériumnál, mivel egyértelműen látszott, hogy olyan klímakatasztrófa sújtja az erdőket, ami azonnali kríziskezelést igényel. A tárca elfogadta a szakmai érveket és fölkérte az ONF-et egy 10 éves válságterv kidolgozására és megvalósítására, amiben nem a korábbi „tervgazdálkodás” köszön vissza, hanem elveket és lehetőségeket fogalmaznak meg. A döntés a mindenkori erdőgazdálkodó kezében van, aki a korábbinál sokkal nagyobb szabadságot kapott és mindig az aktuális helyzet fényében dönthet arról, milyen beavatkozást tart a legcélravezetőbbnek. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem folytatható tovább a korábbi, kevés, de viszonylag nagy (10-15 ha) erdőrészleteken folyó munka, ellenkezőleg, egyszerre és mindenütt jelen kell lenni a területen, ahol folyamatosan pontszerű beavatkozásokat kell végezni (0,5-1 ha). Ugyan csak két éve, de megszűnt az a kötöttség, hogy a fölújításoknál csak helyi származású szaporítóanyag használható, lehet távolabbról, a jövőbeni klímának megfeleltethető termőhelyről származó növényanyagot használni, sőt, a fajváltás is lehetséges (bükk, kocsányos tölgy helyett kocsánytalan tölgy, csertölgy, sőt magyar tölgy (Quercus frainetto) is használható). A területen az erdeifenyő még megtalálja az életföltételeit, a luc már „a múlté”, egyre határozottabb elképzelések vannak a korzikai és calábria-i feketefenyő telepítéséről is.
Az út rendkívül sokoldalú terepi információhoz, gyakorlati tapasztalathoz segítette hozzá a kiutazót. Ezek közül ki kell emelni a szaporítóanyag-cseréjében és erdőművelési kísérletek eredményeinek összevetésében rejlő lehetőségeket, a partnerek részéről konkrét igény merült föl a csertölgy és az erdeifenyő szaporítóanyaga iránt. A látogatás során a francia partnerek részéről kifejezett kéréseként fogalmazódott meg egy vagy több, gyakorló szakembereknek – és akár magán erdőgazdálkodóknak – szervezendő magyarországi tanulmányút igénye is, ami(k)re ideális esetben az elkövetkezendő fél-egy évben kerülhet sor.
forrás: Somogyi Norbert – Magyarország Párizsi Nagykövetsége
