A járványügyi helyzet miatt kényszerűségből 2021. májusára halasztott, erdészeti témájú kutatási projekt által felölelt témák között az egyik legfontosabb volt az ültetvényes erdőgazdálkodás jövőjének vizsgálata a klímaváltozás fényében, és annak társadalmi összefüggés-rendszerében is.
Az elmúlt években ugyanis – nem kis mértékben a társadalom, ezen belül pedig elsősorban a (militáns) környezetvédő szervezetek nyomására – egyre hangsúlyosabbá vált a természetközeli erdőgazdálkodással szembeni igény, ami értelemszerűen magával hozza a monokultúrás erdőgazdálkodás negatív társadalmi megítélését és különösen a tarvágások elutasítását. Azonban Franciaországban és Magyarországon egyaránt vannak olyan területek, ahol a természetföldrajzi adottságok miatt nincs más lehetséges alternatíva, csak az egy fajra és egykorú állományokra alapozott faanyag-előállítás, ám ennek társadalmi elfogadottságáért a szakmának egyre komolyabb erőfeszítéseket kell tennie mindkét országban, elsősorban a túlságosan merev álláspontot képviselő környezetvédő szervezetek, valamint az erdőgazdálkodásról valós információkkal szinte egyáltalán nem rendelkező civilek meggyőzésére fókuszálva. Pedig az erdő sokak számára egyre inkább vonzó, hosszú távú befektetésnek tűnik, sőt egyre többen vannak olyanok, akik legalább részben az ingatlanpiacról lépnek az erdők felé, így különösen fontos, hogy az erdőtelepítés és erdőgazdálkodás kiszámítható, stabil tevékenység legyen a jövőben is.
A „Két- és háromoldalú együttműködés építése a fenntartható erdőgazdálkodás területén” c. TDF-támogatású projekt megvalósítására Franciaországba érkezett Borovics Attila, a SoE ERTI főigazgatója, aki részletes tájékozódó megbeszélés-sorozaton és terepi látogatáson vett részt Landes megyében az ottani agrárkamara szervezésében. Ahogy az a Pierre Teyssier-vel, a kamara erdészeti szaktanácsadójával folytatott egyeztetés során elhangzott, Franciaország délnyugati részén, Nouvelle Aquitaine régióban található Európa legnagyobb, gyakorlatilag egybefüggő monokultúrás, telepített erdeje – az egymillió hektáron szinte kizárólag Pinus pinaster, azaz tengerparti fenyő található. A faj Délnyugat-Franciaországban őshonos, eredeti élőhelye a Bayonne fölötti partszakasz dűnés vidéke, itt alkotott egybefüggő erdőket, és innen kiindulva kezdődött el a telepítése, nagyjából az Atlanti-óceán, az Adour és a Garonne által határolt „háromszögben” (Landes de Gascogne).
A munka III. Napóleon alatt vett komoly lendületet, ennek során hatalmas mocsaras területeket is betelepítettek vele azzal a céllal, hogy azokat kiszárítsák és művelésre alkalmassá tegyék. A területen 2009 januárjában tomboló Klaus mérsékelt övi ciklon 200 ezer hektárnyi erdőt döntött ki, majd az ezt követő két évben gradáló szúbogarak miatt további 30 ezer hektár pusztult el. A Klaus elvonulása után hatalmas munka kezdődött, a kármentés nyomán több millió köbméter fát tároltak be kifejezetten erre létesített telepekre, ezzel párhuzamosan pedig komoly szakmai és szakmaközi egyeztetések kezdődtek a kultúra és a hozzá kapcsolódó művelésmód jövőjét illetően. Az azóta eltelt bő egy évtized tapasztalatai azonban egyértelműen azt igazolják, hogy Landes ezen nagyon sajátos ökológiai adottságú területein legfeljebb tasmaniai havasi eukaliptusz (Eucalyptus gunnii) és az Eucalyptus gundal jöhet számításba, ez utóbbi az E. gunnii és a hegyi gumifa néven is ismert eukaliptusz, az E. dalrympleana természetes hibridje, ám egyelőre kérdéses, hogy ökonómiai szempontból versenyképes alternatívát jelentenek-e a tengerparti fenyőnek, vagy sem.
Az azonban biztosra vehető, hogy társadalmi elfogadottságuk semmivel sem lesz jobb, mint a tengerparti fenyő-állományoké, sőt talán még komolyabb elutasítás lehet a részük, mivel idegenhonos fajokról van szó. Azt, hogy gyakorlatilag semmilyen más fafaj nem jöhet szóba a tengerparti fenyő alternatívájaként, az elsősorban magánerdőgazdálkodóknál beállított adaptációs kísérletek is igazolják, ebben lombos és tűlevelűeket egyaránt vizsgáltak- vizsgálnak:
– atlaszcédrus (Cedrus atlantica),
– erdeifenyő (Pinus sylvestris),
– korzikai feketefenyő (Pinus nigra subsp. laricio / P. nigra var. corsicana),
– kocsányos tölgy (Quercus robur),
– pireneusi tölgy (Q. pyrenaica),
– paratölgy (Q. suber),
– vörös tölgy (Q. rubra),
– tengerparti fenyő (Pinus pinaster ssp. Hamiltonii var. magrebiana H. del Villar)
– tengerparti fenyő (Pinus pinaster ssp. pinaster),
– tasmaniai havasi eukaliptusz (Eucalyptus gunnii),
– Eucalyptus gundal.
A kísérlet eddigi tapasztalatai szerint a tengerparti fenyőn kívül csak az eukaliptusz jöhet szóba, a cédrusfélék alig viselik el a mostoha körülményeket, a lombos fajok közül pedig egyedül a vörös tölgy mutatott komolyabb növekedési erélyt, ám ez is mesze alulmaradt a tengerparti fenyők és az eukaliptuszok teljesítményéhez képest. Azaz úgy tűnik, hogy a tengerparti fenyő leváltására a jelenlegi ismeretek szerint más faj érdemben nem jöhet szóba, legfeljebb bizonyos határok között az eukaliptusz, ám ennek közgazdasági realitását egyelőre nem vizsgálhatták, ehhez még legalább 10-15 év szükséges.
Noha Landes megyében többfelé lehet viszonylag fiatal ültetvényeket látni eukaliptuszokkal, a fajok telepítése Franciaországban jelenleg csak kísérleti céllal engedélyezett, ami mögött tetten érhető a papíripari lobbi, konkrétan pedig a fa- és cellulózipari alkalmazott kutatási intézet, az FCBA is. Kifejezetten az ő „kérésükre” tette lehetővé a kormány, hogy a 2009-es pusztítást követő néhány évben a kármentési és újratelepítési keretből fel nem használt forrásokkal eukaliptusz-ültetvényeket lehessen telepíteni. A tárca 500 hektárra adott engedélyt, ebből végül mintegy 150 hektáron történt telepítés, ehhez 2500 €/ha támogatást folyósítottak, a tengerparti fenyővel történő újratelepítéshez képest szigorúbb feltételek mellett. Az összeg tartalmazta a telepítést megelőző talajmunkák, a kötelezően kijuttatandó 150 egység P-műtrágya, a telepítés utáni első három évben előírt sorközművelés, valamint a csemeték (1000 db/ha, 4×2,5 méteres kötésben) költségét (1€/db – ez drágának számít annak fényében, hogy a tengerparti fenyő-csemeték ára kb. 0,33€/db). A papíripari szereplők (elsősorban a Fibre Excellence Tarascon-sur-Ariège mellett) vállalták, hogy a majdan kitermelendő faanyagot kötelezően felvásárolják, ám a vállalás konkrét árat nem tartalmaz.
Az eukaliptusz esetében alkalmazott, 2500 eurós támogatás csak elsőre tűnik soknak ahhoz képest, hogy a tengerparti fenyővel történő „normál” telepítés költsége mintegy 1000 €/ha, ugyanis a „Klaus” utáni programban a P. pinaster-rel történő újratelepítésért is közel ennyit kaptak a gazdák, ugyanis ott az 1500 eurós telepítési támogatás mellett közel ugyanennyire voltak jogosultak a vihar sújtotta parcellák kitakarítására, a „kármentésre”.
A rendkívül savanyú (pH 4-4,5), tápanyagokban nagyon szegény homoktalaj önmagában is komoly kihívást jelent az erdőgazdálkodóknak, ám a sík területeken további problémát okoz a sokfelé 30-50 cm mélységben, a száraz területeken pedig ennél valamivel mélyebben kialakuló speciális, kifejezetten Landes-ra és Gascogne-ra jellemző, rendkívül nagy vas- és alumínium-tartalmú homokkő (alios) réteg. Ez utóbbi fizikai és kémiai tulajdonságait jól mutatja, hogy évszázadokkal korábban erre kézműves kovácsipar is épült, illetve építőanyagnak is használták.
A kifejezetten rossz vízgazdálkodást tetézi, hogy a területre a nagyon nagy napi hőingadozás is jellemző, hajnapban akár nulla fok közelébe is csökkenhet a hőmérséklet, míg napközben negyven fokra is felmehet. A kultúrának viszont viszonylag kevés természetes ellensége, betegsége ismert, egyik ilyen a sötétpikkelyes tuskógomba (Armillaria ostoyae), ami miatt lábon elhalt, kifejlett fákkal lehet találkozni, szerencsére nem okoz jelentősebb károkat.
Agrotechnikai kísérletek a klimatikus szélsőségekkel szembeni ellenállóképesség erősítése érdekében
A 2009-es vihar egyik nagy tanulsága volt, hogy sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a fák stabilitását biztosító gyökérzetre, annak fejlődésére. A hagyományosan 4 méteres sortávolsággal és 2 méteres tőtávolsággal telepített növények rendszerint egy erőteljes központi főgyökeret és néhány másodlagos, elsősorban a vízháztartásban szerepet játszó, a főgyökérhez hasonló gyökeret nevelnek, valamint kifejlesztenek egy vízszintes, a felső, néhány tíz centiméteres rétegét behálózó oldalgyökér-rendszert. Ez utóbbi gerincét a sugárirányú, vastag, kötélszerű tartógyökerek jelentik, ezek keresztmetszete az uralkodó széliránynak (nyugati) kitett oldalon rendszerint kör, míg a szélárnyékos (keleti) oldalon inkább rombusz alakú. A kutatók megállapítása szerint ennek oka az, hogy a növények szélnyomással szembeni stabilitását ez a struktúra tudja a leghatékonyabban biztosítani.
A „Klaus” után több komoly agrotechnikai kísérlet is kezdődött a magán-erdőgazdálkodókkal együttműködve, amit az is sürgetett, hogy noha mintegy 200 éve foglalkoznak a régióban a tengerparti fenyővel, nincs egységes agrotechnika, „minden gazda megy a maga feje után”, van, aki úgy csinálja ma is, mint a felmenői, mások úgy, ahogy a szomszédok…
A kísérletek közül mindenképpen ki kell emelni a műtrágyázással, a talajműveléssel és a sorközműveléssel kapcsolatos vizsgálatokat. Az előbbi esetben a foszforműtrágya használatának hatékonysága a kérdés különböző talajelőkészítési módokkal kombinálva, míg a második esetben azt vizsgálják, miként befolyásolja a sorközök növényborítottsága a biomassza-produkciót. A beállított kísérletek eredménye azonban elsősorban a termőhelyi viszonyoktól függ, egészen más következtetéseket kell levonni a száraz termőhelyeken (Landes sèches, a terület mintegy 25%-a), a (túl) nedves területeken (Landes humides, 40%), valamint a közel ideális vízellátású (Landes mezophiles) talajokon. Míg a száraz területeken az uralkodó aljnövényzetet (bruyère) főleg a hangafélék – leginkább az Erica cinerea és a csarab (Calluna vulgaris) jelentik, a mezofil részeken a páfrányfélék az uralkodó fajok. A kifejezetten nedves talajokon viszont elsősorban magasnövésű pázsitfűfélék a jellemzők, az aljnövényzet francia nevét („molinie”) a fő állományalkotó, a kékperje nemzetséghez (Molinia) tartozó nyugati kékperje (M. caerulea) után kapta. Noha első pillantásra nem egyértelmű, mégis a száraz területeken a legintenzívebb a tengerparti fenyő természetes felújulása, ugyanis a hangafélék sokkal kevésbé akadályozzák a fenyőmagoncok kezdeti fejlődését, mint a páfrányok vagy perjék.
A nedves talajokon – ahol a sorközi vegetációt elsősorban a szinte lápos területeket kedvelő pázsitfűfélék uralják – telepítéskor kiadott 80 egység foszforműtrágya a kontrollhoz képest jelentősen gyorsabb növekedést indukált az első években, és noha a kezelt és kezeletlen állományok növekedési erélye a nyolcadik évre kiegyenlítődött, a kezdeti hatás miatt kialakult méretbeli különbség a későbbiekben is megmaradt. A gyorsabb növekedés a kutatók és a gyakorlati szakemberek szerint segítheti a vágásforduló rövidítését, a jelenlegi, átlagosan alkalmazott 40 évről akár 35-re is. Ez érvelésük szerint azt eredményezi, hogy az állományok rövidebb ideig vannak kitéve a szélsőséges klimatikus tényezők, véletlen vagy szándékos erdőtüzek, biotikus stresszek (pl. kártevők vagy kórokozók okozta pusztulás) kockázatának. Ez is egyfajta megközelítése a klímaváltozás elleni küzdelemnek, ami a gazdálkodók szemszögéből teljesen logikus. A kezdeti gyorsabb növekedéssel együtt jár, hogy az első gyérítést korábban, már 10-15 éves korban el lehet végezni, ha a törzskerület eléri a 40-60 cm-t és legalább két, kétméteres rönk kihozható egy-egy fából, ami már alkalmas papíripari alapanyagnak. Más tápanyagot viszont nem érdemes kijuttatni, ugyanis a nagyon savanyú, de szerves anyagban viszonylag gazdag, nedves, ill. mezofil talajokon a szerves anyagok töltik be azon kolloidok szerepét, amik a tápanyagokat megkötik és így a növények számára hozzáférhetetlenné teszik. A talajok savasságát – és egyben a hozzáférhető nitrogén-tartalom alacsony szintjét – egyébként jól érzékelteti, hogy a talajvíz szintjét szabályozni hivatott parcellaközi csatornákban tenyészik ennek egyik indikátornövénye, a tőzeglápokban nagyon gyakori kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia).
Ugyanezen a talajtípuson vizsgálják a telepítés előtti talajművelés hatását is, a nem kezelt (kontroll) parcellák mellett tárcsázott, csak a sorban művelt, szántott, valamint szántott és mélylazított területeken ültetett állományokat összehasonlítva. Az eddigi eredmények szerint a telepítés utáni hetedik évig nincs jelentősebb eltérés a komolyabb talajművelésben részesített parcellák között, lényegesen jobban teljesítenek, mint a kontroll, valamint a tárcsázott, illetve a csak minimális talajművelést kapottak. A mélylazítás szerepe viszont a későbbiekben már tetten érhető: ugyan a fák magasságbeli növekedését érdemben nem befolyásolja és a homokkő vízzáró réteg áttörése ellenére a gyökerek függőleges irányú növekedését sem ösztönzi, aminek oka (legalábbis hipotézis szintjén) vagy a homokkő rétegben felhalmozódott Fe/Al miatti kémiai gát, vagy a magas talajvíz-szint lehet. Ám mivel a szárazabb időszakokban lehetővé teszi a kapilláris vízemelést, a növények lényegesen kisebb stressz mellett élik meg a nyári hőséget és aszályt, sőt nyáron sem áll le átmenetileg a növekedésük.
A műtrágyázás és/vagy helyes talajművelés miatti gyorsabb kezdeti növekedésnek köszönhetően a fák hamarabb képesek érdemi előnyre szert tenni az őket körülvevő gyompopulációval szemben, valamint korábban elérik azt a méretet, ami után már nem kell komolyabb vadkárral számolni. A talajművelés ellenzői szerint a szántás nagyobb széndioxid-emisszióval, ám a pártolók véleménye az, hogy a gyorsabb növekedés miatt elérhető biomassza-többlet ezt kompenzálja.
A száraz területeken elsősorban a sorközök növényborítottságának hatását vizsgálták kísérletben, ugyanis egyértelmű, hogy ezeken az elsődleges korlátozó tényező a víz. A különböző sorközművelési eljárások közül a rendszeres szárzúzás hatása tűnik a legjobbnak, a vízért folyó versenyben ugyanis olyan előnyt biztosít a fenyőknek, ami 13 éves korra 40%-os többlethozamot jelent magasságban és törzskörméretben egyaránt. Az agrotechnikai kísérletek igazolták azt is, hogy száraz területeken a műtrágyázásnak nincs kimutatható hatása, ezért nem érdemes használni.
Erdőtüzek elleni védekezés
Az egymillió hektárnyi, kifejezetten gyúlékonynak számító fenyőerdők erdőtüzek elleni védelme kiemelt fontosságú kérdés, a kora tavasztól késő őszig kiemelt kockázatú területen a védekezést 46 ezer kilométernyi erdészeti út, számtalan fúrt kút és kamerarendszer segíti. A helyzet komolyságát jól érzékelteti, hogy itt évente több tűzeset fordul elő, mint a Földközi-tenger partvidékén, viszont a védekezési rendszernek köszönhetően a leégett terület kisebb. A tűzesetek rendszerint villámcsapás, gondatlanság miatt következnek be, de sajnos előfordul a szándékos gyújtogatás is, ám a jelenlegi formájában a második világháború vége óta – és eddig jól – működő tűzmegelőzési és védekezési rendszer elsősorban a klímaváltozás, másodsorban az urbanizáció miatt úgy tűnik, elérte teljesítőképessége határát, sőt a veszély kezdi meghaladni ennek korlátait. A rendszer lelke az úgynevezett DFCI Aquitaine, azaz „az erdők tűzesetek elleni védelmét ellátó regionális rendszer”, aminek központi eleme a vízvételi pontok hálózata, működtetését pedig az azonos nevű egyesület látja el. Fontos azonban, hogy az erdőtulajdonosok befizetéseiből (2,3 €/év/ha), európai uniós, valamint megyei és regionális önkormányzati támogatásokból fenntartott, 2500 önkéntes erdőgazdálkodó részvételével
működtetett, területi alapon (település-megye-régió) szerveződő rendszer csak a megelőzést végzi, a konkrét tűzoltást már képzett (hivatásos és önkéntes) tűzoltók végzik, ez a munka ugyanis már állami feladat. Érdekesség, hogy a jelenlegi rendszer kialakítását az 1947 és 1949 közötti, rendkívül nagy területet elpusztító erdőtüzek váltották ki, akkor ugyanis a háború alatti sajnálatos emberveszteség miatt sokkal kevesebb erő állt rendelkezésre a megelőzésre, így a mintegy 400 ezer hektárnyi (a teljes terület 40%-a!) leégett terület pótlásával párhuzamosan szétválasztották a megelőzés és a tűzoltás felelősségét, korábban az oltást is a DFCI elődszervezetei, a helyi egyesületek végezték.
Talajelőkészítéssel kapcsolatos tapasztalatok
Az erdőgazdálkodók zöme az agrotechnikai munkák legnagyobb részét és magát a kitermelést is részben vagy egészben erdészeti bérmunkákra szakosodott helyi vállalkozókkal végezteti, ami annyira általános, hogy gyakorlatilag minden településen találni egy vagy több ilyet. A faanyag árát például ezért legtöbbször úgy állapítják meg, hogy abból már levonják a kitermeléssel járó költségeket, ennek alapján jelenleg a papíripari alapanyagnak értékesített sarangolt választék köbmétere 13 € (ami nettó 0,7 m3 fát jelent), a raklapkészítésre alkalmas sarangolt rönké már 20 €/m3. A kisméretű fűrészipari rönk esetében ez 25-27 €/m3, míg a nagyméretűek esetében (ami rendszerint a törzs alsó részéből kikerülő első kettő) legkevesebb 30-35 €-t lehet remélni – ezek az árak azonban csak egy pillanatnyi állapotot tükröznek, mivel a tények inkább egy sokszor igen hektikus ingadozást mutatnak (a papíripari alapanyagé most
kifejezetten alacsony, korábban 16-18 €/m3 is volt).
A telepítési költségek a többi erdészeti fajhoz képest kimondottan kedvezőnek mondhatók, a körülbelül 1000 €/ha költségben benne foglaltatik a talajelőkészítés, a P-műtrágya (ahol ez szakmailag indokolt) és a csemete ára is. A telepítés előtti talajmunka legfontosabb eszköze az 1922-ben szabadalmaztatott, úgynevezett landes-i henger (rouleau landais), ami egy vagy több tagból álló, kényszerhajtású, 10-15 cm hosszúságú késekkel szerelt munkagép, egyaránt alkalmas a kitermelés (és az esetleges tuskózás) után a területen maradt növénymaradványok aprítására és a szántás utáni elmunkálásra. Fontos, hogy a tarvágás utáni aprításhoz tandemben, míg a rendszerint háromfejes, ritkábban két-vagy négyfejes ekével végzett szántás elmunkálására szólóban használják. Szintén csak egy tagot alkalmaznak a sorközök tisztítására, ennek az egyszeri költsége 60-80 €/ha. A traktorosok szerint könnyebb szántani, ha a terület
nincs kituskózva, ugyanis a tuskózás után visszamaradó gyökerek nem jelentenek olyan komoly akadályt a hidraulikus felfüggesztésű ekének, hogy automatikusan kiemelkedjen a talajból, ám összegyűlnek a mozgásban lévő ekefejek előtt, emiatt rendszeresen meg kell állni kitakarítani a munkagépet. A tuskózás viszont az utóbbi időben egyre inkább elterjedt, mert ugyan nem jelentős, de mégis szívesen vett kiegészítő bevételt jelent a tulajdonosoknak a kiemelt gyökérzet energetikai célokra történő értékesítése – azt azonban egyelőre senki nem vizsgálja komolyabban, mit jelent a talajok számára az, hogy ennyivel kevesebb szervesanyag marad vissza a területen egy-egy ciklus végén. Az erdőgazdálkodók számára ez másodlagos kérdés, hiszen egy-egy ember életében csak ritkán fordul elő, hogy egy adott erdőrészletet legalább kétszer letermelnek, ezért a sok évtizedes következményekkel nem foglalkoznak.
Genetikai vizsgálatok, fajtanemesítés
A tengerparti fenyő, noha őshonos fajnak számít Délnyugat-Franciaországban, természetes állományokban ma már szinte nem található meg, legidősebb populációja – közel 40 méteres magassággal – Soustons község mellett található, de a hozzáférhető adatok szerint ez is telepített, mégpedig valószínűleg 1933/34 körül létesítették. Ugyan nem a legjobb genetikai adottságokkal bír, ám a kiváló termőhelynek köszönhetően impozáns állomány jött létre – sajnos a közelmúltbeli tulajdonosváltás miatt valószínűleg hamarosan letermelik.
Nagyjából erre az időszakra tehető egyébként, hogy megkezdődött a tudatos szelekciós munka, annak idején egymillió hektárról száz (!) anyafát jelöltek ki fenotipusos tulajdonságok (törzsforma, fiatalkori növekedési erély) alapján, ezek utódait nagyjából húszévente ugyanezen szempontok alapján újra és újra szelektálják. Így ma már a negyedik ilyen, úgynevezett VF9-nemzedéknél tartanak, egy-egy nemzedék között 13%-os genetikai előrehaladásról lehet beszélni.
A tengerparti fenyő különböző alfajai közül a korzikai (Pinus pinaster subsp. pinaster) esetében a legelőnyösebb a törzsforma (Landes-ban a Pinus pinaster subsp. hamiltonii az állományalkotó), ezért korábban elindult egy tudatos keresztezési munka a két alfaj között, az ebből nyert vetőmagból néhány nagyon szép ültetvényt is létesítettek. A vetőmag-előállítási költségek azonban később olyan magasak lettek, ami miatt ebből végül nem lett általános gyakorlat, napjainkban már csak a helyi alfajjal végzik a telepítéseket, noha a korzikai alfaj növekedési potenciálja (13 m3/év/ha) ezt jóval felülmúlja és a törzsformája is lényegesen jobb. Bizonyára a helyben alkalmazott genotípus kevésbé egyenes törzsalakulása is közrejátszott abban, hogy a landes-i erdőkben alkalmazott gyakorlatban a papír- és fűrészipari rönk hossza nem haladja meg a 2-2,5 métert.
A klímaváltozás kísérő jelensége – a paratölgy (Quercus suber) térnyerése
A gyakorló erdőgazdálkodók szemében a klímaváltozás hatását mutatja a paratölgy lassú, de biztos térnyerése a régióban, a letermelt állományokban ugyanis egyre többször lehet kisebb-nagyobb, spontán megjelent paratölggyel találkozni, amiket következetesen a területen hagynak, ahogy az esetlegesen ott növekvő, de más fajhoz tartozó tölgyeket is. A paratölgy maga nem ismeretlen a régióban, kis egyedszámban, de mindig is jelen volt, sőt folyamatosan voltak olyan kisvállalkozások, amik az itt – azaz elterjedésének északi határán – 15 évente lehántott kérget feldolgozták, ám egészen mostanáig nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. A kamarai erdészeti szaktanácsadók szerint azonban jó kiegészítő bevételt jelenthet az erdőgazdálkodóknak, miközben semmilyen szempontból nem jelent konkurenciát a fenyőnek. A közelmúltban szerény állami támogatással felmérték az állományt, ha pedig az erdőtulajdonosok kellő oktatásban is részesülnének a kultúráról, az évente lehántott mennyiséget akár háromszorosára is lehetne növelni – 2020-ban ez még csak 300 kilogrammot tett ki. A portugáliai termelés ugyanis folyamatosan csökken, aminek – részben a klímaváltozással is összefüggésbe hozható – növényegészségügyi okai vannak, de tetten érhető az ottani állományok elöregedésének következményei is vannak.
A kultúra jövőjével kapcsolatos egyéb tényezők
A landes-i fenyőerdők legalább 95%-át a magán-erdőgazdálkodók birtokolják és művelik (akik átlagéletkora sajnos 65 év, ami magában hordozza a generációváltás problémáját is), gyakorlatilag csak az Atlanti-óceán partján lévő, nagyon keskeny (legfeljebb néhány kilométer) sáv van az állami erdőgazdálkodó (ONF) kezelésében, ám az itt alkalmazott agrotechnika jelentősen más, mint a magánerdők esetében. Ennek elsődleges oka az, hogy a parti sávban lévő erdők szerepe nem gazdasági, hanem védelmi, a dűnéket hivatott megállítani és megakadályozni azoknak a szárazföld belseje felé történő vándorlását. Ezekben az erdőkben sokkal kisebb mértékű a gazdasági célú fakitermelés, sokfelé találhatók 40 évesnél (jóval) idősebb állományok is, a felújítás pedig elsősorban a természetes felújuláson alapul, amit a magánerdő-gazdálkodók gyakorlatilag sehol nem alkalmaznak, mivel semmivel sem olcsóbb, mint a telepítés, a különbség annyi, hogy a költségek időben széthúzva jelentkeznek.
Az erdőgazdálkodásnak azonban nem csak a klímaváltozással és a társadalmi megítélés jelentette problémákkal kell szembenéznie, hanem az ingatlanpiaci nyomással is: a dűnékkel szabdalt tengerparti sávban elsősorban az urbanizáció, míg a síkvidéki területeken az 1960-as évektől egyre nagyobb területeket elfoglaló agrobusiness, azaz intenzív mezőgazdaság (elsősorban kukorica, sárgarépa, póréhagyma, zöldborsó) jelenti az egyre komolyabb kihívást. Az pedig inkább a gazdasági és piaci körülmények változásával magyarázható, hogy a valamikor szinte minden faluban megtalálható, kis családi fűrészüzemek egyre nagyobb számban eltűntek és mára csak kevés ilyen maradt meg, a nagy faipari – és hangsúlyosan papíripari – cégek jelentette konkurencia mellett ugyanis nem tudtak talpon maradni. Az erdő azonban mint befektetés vonzó, amit jól mutat, hogy a biztosítók mellett az állami befektetési alap (Caisse des Dépôts et Consignations) is birtokol erdőt, Landes-ban pl. Escource település mellett gyakorlatig egy tagban közel 17 ezer hektárt, amihez egy külön erdőgazdálkodó céget
is működtet (La Compagnie des Landes).
Nem megkerülhető kérdés az sem, hogy a jövőben milyen vágásfordulóval számolnak a gazdák – ez az eddigi gyakorlat szerint a legtöbb esetben 40 év körül alakult, amitől a gazdálkodók attól függően tértek/térnek el korábbi vagy későbbi vágás felé, hogy éppen milyen a faanyag piaci ára és/vagy szükségük van-e azonnali bevételre vagy sem? A magán-erdőgazdálkodók esetében a kivágás időpontját csak azoknak kell kötelezően elkészítendő üzemtervben rögzíteni, akiknél az erdőbirtok nagysága meghaladja a 25 hektárt, ám a megadott vágási időtől legfeljebb négy évvel mindkét irányban eltérhetnek – a 25 hektárnál kisebb erdőt művelők viszont (bizonyos korlátok között) gyakorlatilag „azt csinálnak, amit akarnak”, ez viszont valamilyen mértékben, de bizonytalansági tényezőt jelent a piac kiszámíthatósága szempontjából. A ’Martin’ és a ’Klaus’ ciklonok pusztítása előtt évente mintegy 8 millió köbméter faanyag került a papír- és fűrészipari feldolgozókhoz, amit idővel évente mintegy egymillió körméternyi, elsősorban a kituskózott gyökerekből származó biomassza-alapanyag egészített ki, ám a ’Klaus’ utáni
kármentés befejezését követően ez évi 5-6 millió tonnára (biomassza-alapanyag nélkül) csökkent. A faanyag iránti kereslet utóbbi években tapasztalható jelentős megugrása – és az árak emelkedése – miatt azonban nem lehet biztosra venni, hogy minden gazdálkodó megvárja a 40 éves kort az állományok letermelésével. Viszont a 25 hektár alatti területeken gazdálkodók szándékait az üzemtervek hiánya miatt még annyira sem lehet előre látni, mint az ennél nagyobb területű erdőket művelőkét, ahol az üzemtervben rögzített vágási időpont legalább támpontot jelenthet azzal együtt is, hogy a tulajdonos ettől több, de legfeljebb négy évvel előbb és később is kivághatja az erdőt.
forrás: Somogyi Norbert – Magyarország Párizsi Nagykövetsége
