FATÁJ-online szaklap: események, gazdasági jelenségek a faiparban, bútoriparban, asztalosságban, erdőgazdálkodásban és a kapcsolódó területeken.
Naptár

Közelgő események

A francia erdészeti politika kihívásai

Az erdőgazdálkodásról és faiparról októberben indított és január végéig tartó társadalmi egyeztető fórum eredményei csak később válnak ismertté, azonban a környezetvédelmi miniszter szerint a jövőben a faanyag-előállítás már szinte csak másodlagos szerepet kell, hogy kapjon, az erdőknek elsősorban környezetvédelmi szolgáltatásokat kell biztosítaniuk.

Ez a megközelítés ellentmond mindazon, az elmúlt másfél évtizedben történt kormányzati erőfeszítéseknek, amik a francia erdőgazdálkodás és faipar jövőjét kívánták kiszámítható, biztos és fölfelé ívelő pályára állítani, a francia erdővagyon valorizálásával a hazai munkahelyteremtést ösztönözve. Kutatói vélemény szerint ennek az a kockázata, hogy az erdészeti politika ilyen formában történő átpolitizálása az ökológiai és ökonómiai megközelítés hívei között ideológiai konfrontációhoz fog vezetni.
Egyelőre nem tudni, az erdőgazdálkodásért (is) felelős mezőgazdasági tárca és személy szerint a miniszter osztja-e kollégája véleményét, mivel ez sokkal jobban illeszkedik az új európai erdészeti stratégia irányvonalába, mint a francia gazdasági érdekekhez, érdemi döntés azonban a választások előtt már nem várható.

A francia mezőgazdasági minisztérium 2021. október 19-én indította el az erdőgazdálkodásról és a faiparról szóló társadalmi egyeztető fórumot (Assises de la forêt et du bois), ami a tervek szerint 2022 január végén zárul. A The Conversations on-line felületén ennek kapcsán Arnaud Sergent, az INRAE politikatudományokkal foglalkozó kutatója jelentetett meg cikket (az INRAE a The Conversation francia tagozatának egyik alapító tagja), amiben összefoglalja ennek hátterét és igyekszik meghatározni azokat a kérdéseket, amikre a francia politikának választ kellene tudni adni az erdészet és a faipar jövőjére vonatkozóan. A szerző abból indul ki, hogy Barbara Pompili ökológiai átmenetért felelős miniszter a közelmúltban a Terra Nova hasábjain megjelent cikkben gyakorlatilag egyértelmű állásfoglalást tett az erdészeti politika jövőjéről: „az egyéb környezetvédelmi szolgáltatások előtérbe helyezésével többé nem a faanyag-előállítás lesz a prioritás”.

Ez a paradigmaváltással fölérő javaslat valójában nem meglepő a legutóbbi európai erdészeti stratégia fő irányainak fényében, de egyben újra vitát nyit a fenntartható erdőgazdálkodás eddigi, még az 1990-es években meghatározott alapelveiről. A cikket jegyző kutató szerint viszont ennek az a kockázata, hogy az erdészeti politika ilyen formában történő átpolitizálása az ökológiai és ökonómiai megközelítés hívei között ideológiai konfrontációhoz fog vezetni. A kutatás oldaláról ezért azt javasolják, hogy a kérdést három nagy „politikai dilemma” keretébe helyezve vizsgáljuk, ezek:
– szuverenitás,
– multifunkcionalitás,
– demokrácia.

A szuverenitás szempontrendszerét követő megközelítésben úgy vélik, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a XVII-XVIII. században az akkori francia állam számára az erdő stratégiai erőforrás volt, a későbbiekben viszont – elsősorban amiatt, hogy a fa a haditengerészet számára már nem jelentett alapanyagot – szinte marginális tényezővé vált. Csupán az utóbbi másfél évtizedben került újra ez erdő a francia politika prioritásai közé, mint az energetikai átmenet sikerének (a biomassza energetikai és építőipari használata) és a nemzeti szénlábnyom-csökkentési stratégia egyik eleme. Mindez azzal (is) járt, hogy a „nemzeti erdészeti szuverenitás” (souveraineté nationale sur les forêts) szükségességének újbóli megerősítése nyomán számos, a fahasználatot támogató támogatási eszközt hirdettek (fonds chaleur, fonds bois), valamint újra előtérbe került az erdészeti ágazat hatékonyságának erősítése. Noha igazán látványos eredmények – egyelőre – nincsenek, a német és skandináv modellek inspirálta döntéseket senki nem kérdőjelezte meg. Sőt, növekedtek az ágazatnak nyújtott beruházási célú támogatások, esetenként protekcionistának tűnő intézkedéseket (le recours à des mesures protectionnistes) is lehetett látni, miközben nem vizsgálták, valójában milyen strukturális okok állnak az mögött, hogy a kormányzati intézkedések nem hozták meg a várt eredményeket. A kutatók szemszögéből azonban létezik más is, mint „a gazdaság fejlesztésének centralizált megközelítése és a gazdaság újraindításának produktivista szemlélete által diktált” megoldás.

Meglátásuk szerint a 2018-as európai bioökonómiai stratégia szempontrendszerét követve érdemes a helyi kezdeményezésekre és erőforrásokra alapozva megteremteni a bioökonómia egyes lokális formáit, erősítve az alapanyagot adó vidéki térségek és a feldolgozóipar szereplői közötti szinergiákat. Ez egyértelműen egyfajta „endogén” fejlesztési politikát jelent, ami messzemenően alkalmazkodik a francia erdővagyon heterogenitásához. Ez természetesen azzal is jár, hogy vissza kell valamelyest lépni a központosított, országos szintű erdészeti politikától a regionalizáció felé, ahol az egyes területi közösségek nagyobb szabadságot kapnak a helyi erdővagyon valorizálásában, ugyanakkor nem vonja kétségbe sem azt, hogy a szénmentesítési stratégiát uniós szinten kell megvalósítani, sem pedig azt, hogy a francia faanyag-szükséglet egy részét továbbra is más európai országok elégítsék ki.

Ami a multifunkcionalitást illeti, ez bizonyos megközelítésben a francia nemzeti erdészeti politika egyik alapeleme, alaptétele pedig az, hogy az erdővagyonnak egyszerre kell az egyén és a társadalom számára javakat és szolgáltatásokat nyújtania. A kutatók úgy látják, a tarvágásokkal és az intenzív faanyag-termeléssel kapcsolatos vita mutatja meg legjobban azt, mennyire nehéz egy technikai szempontból is elfogadható társadalmi és politikai kompromisszumot találni és működtetni, föloldani például olyan ellentéteket, mint amik a tűlevelűek ültetvényes termesztését folytatók és az állandó erdőborítás mellett kardoskodók között feszülnek. Ebben a helyzetben két megoldás létezik: vagy egyértelmű fontossági sorrendbe állítjuk (hiérarchiser clairement) az erdő egyes funkcióit, vagy térben elválasztjuk ezeket egymástól.

Az első esetben fönnáll annak a veszélye, hogy erdőgazdálkodói szinten nagyon nehéz úgy megvalósítani, hogy abban senki ne találjon kivetnivalót, nagyon sokan lesznek, akik az erdészeknél sokkal jobban tudják, mi a helyes (vagy legalábbis általuk annak gondolt) erdészeti agrotechnika – azaz ki nem mondva, de vélhetően a (sötét)zöld fölfogást fogják erőltetni. A második megoldás akkor jelent opciót, ha ezzel együttjár az erdő „újraintegrálása” a területfejlesztési stratégiákba és teljesen átértékelik az erdőgazdálkodással kapcsolatos fiskális politikát.

Noha jelen pillanatban elvi szinten az első tűnik követendőnek, a gyakorlatban ez nem ennyire egyértelmű, hiszen a faanyag kitermelésének fizikai korlátai miatt (pl. domborzati tényezők) sokfelé elkülöníthetők az intenzív(ebb)en művelt erdőrészletek és azok, amiket viszont gyakorlatilag alig művelnek vagy teljesen magukra hagytak. Ez a helyzet viszont a politikai szempontokon kívül is egyre több problémát okoz, mivel túl nagy nyomás nehezedik az intenzíven művelt erdőkre, miközben a nem kezelteknél mind több a biotikus és/vagy abiotikus okok miatti erdőpusztulás, nő az erdőtüzek kockázata, stb. Az erdő egyes funkcióinak térbeli elválasztása is járható út, de ez rendkívül komoly tervezőmunkát igényel, aminek elengedhetetlen része a területfejlesztési és urbanizációs politikák koherenciája is.

A harmadik terület a demokrácia szempontrendszere, a kutatók szerint az erdészeti politikának nincs kellő legitimitása. Ennek egyik legfontosabb oka, hogy az erről szóló társadalmi vita túl hosszú időn keresztül hiányzott a közéletből, így az állampolgárok szinte semmi érdemi ismerettel nem rendelkeznek az erdőgazdálkodásról. Ennek fényében nem meglepő, hogy sokszor környezetvédelmi katasztrófát vizionáló megközelítésekkel kell szembenézni egyes társadalmi szereplők irányából. Az erdészeti politika tervezése, alakítása ugyanis hosszú ideje egyfajta, „modern testületi döntéshozatal” (décision néo-corporatiste) eredménye, ami mögött a központi államigazgatás, valamint az erdészet és faipar meghatározó köreinek képviselőiből fölálló szűk kör található. Az utóbbi két évtizedben a francia állam már érdemben támogatta az ágazati szereplők szakmai és szakmaközi szerveződését, ennek egyértelmű célja az, hogy minél szélesebb legyen a konzultációs céllal megszólítható kör, valamint közös nevezőt lehessen találni az érdekkülönbözőségek esetében. Egyre komolyabb beleszólást kaptak a társadalmi és környezetvédelmi szervezetek is, ennek egyik intézményi formája az Erdészeti Törvénykönyvben (Code forestier) is nevesített Conseil supérieur de la forêt et du bois. Ennek ellenére ez utóbbiak továbbra is kisebbségben voltak-vannak, az állami szerepvállalást még mindig a szakmaközi szinten meghatározott szempontrendszer logikája jellemezte-jellemzi, ami egyértelműen a termékpálya alapú megközelítést jelenti.

Ez továbbra is limitálja a vitában résztvevők sokféleségét, nem nyit kellőképpen mindazokra, akik úgy gondolják, hogy (valós vagy vélt) joguk van beleszólni az erdészeti politika alakításába. Ugyanakkor az sem szerencsés, ha „túl szélesre nyílik az ajtó a szereplők előtt” (ouverture des arènes), különösen akkor, ha nem csak a konzultációba kapcsolódhatnak be, hanem befolyásolják a döntéshozatalt is. Ezzel ugyanis törékenyebbé válik a szakmaközi szereplők dinamizmusa, gyöngül az ágazat terén meglévő nemzeti kohézió – ám látni kell, hogy ezt a nyitást nem lehet elkerülni. Ezért nagyon fontos az erdészeti politika irányításában meghatározó szereppel bíró szervezeti egységek (organes de gouvernance) reformja, valamit javítani kell mindazon föltételeket, amiken keresztül jobban meghatározhatók és keretbe rendezhetők a problémák, nyugodtabb alapokra helyezhető a demokratikus vita.

Mindezekben az államnak továbbra is szerepet kell vállalnia, sőt újra meg kell erősítenie ezt a szerepét, miközben egyértelmű, hogy a vázolt három megközelítés külön-külön nem vezet eredményre, csak ezek egyidejű és kompromisszumos alkalmazása. Az állam egyik legnagyobb felelőssége abban van, hogy képes legyen összhangot teremteni az egyes nagy földrajzi egységek környezeti átmenetének sokszínűségében és heterogenitásában, biztosítani tudja az ehhez szükséges politikai karmesteri szerepet (orchestration politique). Ehhez elengedhetetlen az is, hogy olyan idősíkon is tervezni tudjon, ami összhangban van az erdőgazdálkodással szembeni kihívásokkal és klímaváltozás jelentette vészhelyzettel is.

forrás: Magyarország Párizsi Nagykövetsége

Előző cikk

Fából épít új Campust a HOMAG

Következő cikk

A hazai felsőoktatás jövőjét határozhatja meg a kooperáció



Stihl
(x) hirdetés
Kapcsolódó bejegyzések
Total
0
Share