A Forest.fi a legújabb kutatásokat vizsgálja, amelyek a folyamatos (örökerdő) és az időszakos erdőművelést hasonlítják össze az éghajlatra, valamint az erdőgazdálkodás ökológiájára és gazdaságosságára gyakorolt hatásuk szempontjából. A fő következtetés továbbra is ugyanaz: nincs vagy-vagy válasz arra, hogy melyik módszer a jobb, hanem minden a terület jellemzőitől és az erdőtulajdonos igényeitől függ.
“Ha az Európai Bizottság terve megvalósul, miszerint valamennyi gazdasági erdőben át kell térni a folyamatos erdőborítású erdőgazdálkodásra (örökerdő), az nagy kihívások elé állítja a faanyagbeszerzést, feltéve, hogy a teljes kivágási mennyiség a jelenlegi szinten marad” – mondja Antti Asikainen, a finnországi Natural Resources Institute kutatásért felelős ügyvezető alelnöke.
Az éghajlati problémák megoldása érdekében az a követelés hangzik el, hogy az erdészetnek a kivágási mennyiségek csökkentésével növelnie kell a szén-dioxid-nyelőket. Asikainen rámutat, hogy az erdők pénzügyi jelentősége egyre fontosabbá válik most, hogy a nemzetek jelentős adósságokat halmoztak fel.
“Minden köbméter fa hozzáadott értéke a nemzetgazdaság számára körülbelül 150 euró. Ha ezt az összeget nem kapjuk meg az erdőkből, mi az alternatíva?” – kérdezi Asikainen.
Másrészt a Bizottság is igényli a faanyag felhasználását, és az európai erdőkben rendelkezésre áll a fa.
Ha azonban a fakitermelés csak folyamatos fakitermeléssel történne, ahogyan azt a Bizottság követeli, Asikainen úgy látja, hogy ez az 1950-es években elfogadott, művelésen alapuló erdőgazdálkodás feladását jelentené.
Ha ugyanakkor a fahasználat a jelenlegi szinten maradna, akkor a kivágási területet növelni kellene, mert a kivágási területen növő fáknak csak egy részét kellene kitermelni.
“A fakitermelés során megnőne az élő fák károsodásának kockázata, és nagyobb kihívást jelentene a fakitermelés nyereséges irányítása. Ez azt jelentené, hogy visszatérnénk a gyűjtögető gazdálkodáshoz’ – mondja Asikainen.
Asikainen volt az egyik előadó a Natural Resources Institute Finland és a Metsähallitus által áprilisban szervezett, a folyamatos erdőborítású erdőgazdálkodásról szóló szemináriumon.
Egyetlen módszer sem jó, ha kizárólagosan használják
Ha a folyamatos erdőborítású erdőművelés lenne az egyetlen módszer, az sem feltétlenül lenne jó a természetnek. A kutatások szerint, ha a jelenlegi mértékhez képest növelnénk a használatát, az javítaná a biológiai sokféleséget, de ha kötelezővé tennénk, az az erdei fajok jövője szempontjából olyan lenne, mintha az egyikből hatot, a másikból fél tucatot vennénk.
A kutatók csak mintegy tíz éve tudják nyomon követni a biológiai sokféleség alakulását a folyamatos erdőborítású erdőkben.
Még csak most kezdtük el – mondta a szemináriumon felszólaló Matti Koivula kutatóprofesszor.
Koivula előadása 55 publikáción alapult, amelyek többsége szelekciós fakitermeléssel foglalkozik. A kis átmérőjű fakitermelések helyzetét több mint 20 publikációban vizsgálták. A fajok állapotának alakulását összehasonlították a tarvágásos erdőgazdálkodással és az idős erdőkkel.
A folyamatos erdőborítású erdőkben az élőfakészlet mennyisége kevésbé változik, mint az időszakos tarvágásokkal kezelt erdőkben. A folyamatos erdőborítású erdők nem rendelkeznek idős korú fákkal, jól felismerhető csemete- vagy fiatal állományokkal, illetve nyílt, napfényben és melegben bővelkedő erdőterületekkel.
Koivula szerint ez jelenleg nem jelent problémát, mivel a legtöbb erdőt időszakos fakitermeléssel kezelik.
Hosszú távon a nyílt erdőket kedvelő fajok számára gondot okozhat, ha a folyamatos takarás az egyetlen módszer – mondta Koivula.
A módszertől függetlenül a holtfa jelenléte nem automatikus.
A folyamatos takarás előnyös az árnyékot igénylő fajok számára.
“Jó példa erre a fekete áfonya, amely fontos táplálékforrás, és az erdőben számos tápláléklánc alapját képezi” – mondta Koivula.
Hasonlóképpen, a fatörzseken és ágakon élő zuzmóknak is előnyös lehet a folyamatos takarás. Ezek a nagy fákon nőnek, amelyek mindig megtalálhatók a folyamatos fedettségű erdőkben.
“De vajon a zuzmók túlélnek-e, ha a szelekció és a kisebb mértékű kivágások több évtizeden keresztül ismétlődnek? Erről nincsenek adataink’ – mondta Koivula.
Másrészt több faj is profitál a tarvágásokból. Bár egyetlen veszélyeztetett faj sem függ a tarvágástól, néhányuk mégis kedveli a nyílt környezetet. Néhány nyílt környezetben élő, veszélyeztetett faj is otthonra lelhet a fakitermelési területeken.
Egyetlen erdőművelési módszer sem vezet azonban automatikusan a veszélyeztetett fajok számára fontos élőhelyek, például holtfa vagy kellően vastag fák kialakulásához. Ezeket az élőhelyeket természeti kezeléssel kell létrehozni. Több száz olyan veszélyeztetett faj van, amelyiknek szüksége van vastag élő vagy holt fára.
Minőségi eltérések a folyamatos borítású lucfenyőnél
A lucfenyő terméshozamát tekintve a folyamatos takarás bizonyos feltételek teljesülése esetén sikeres. Az egyik legfontosabb a csemeték kelése. A folyamatos erdőborítású erdőgazdálkodás jövedelmezősége azon alapul, hogy nem kell új fákat ültetni vagy vetni, hanem a csemetéknek természetes módon kell felnőniük.
Sauli Valkonen vezető tudós szerint “ez működőképes”. Majd azt mondta, hogy az, hogy mi fog működni és miért, az egy másik dolog.
‘Rengeteg csemete lesz, és ezekből fák nőnek majd ki. De hihetetlenül lassan fognak nőni. Egy csemete akár 50 évig is eltarthat, mire eléri a 130 centiméteres magasságot’ – mondta Valkonen.
“Másrészt ezek a kis lucfenyők felélénkülnek, és szépen növekedni kezdenek, amint elegendő fényt és helyet kapnak. Ez új és fontos felfedezés: még azok a fák is, amelyek 30 évig csak vártak az időre, elkezdenek jól növekedni” – mondta Valkonen, majd azzal folytatta, hogy nem szabad hagyni, hogy az erdők túl sűrűn vagy túl ritkán nőjenek.
Az egyik követelmény a fafajok keveredése. Ennek elérése azt jelenti, hogy az erdőben kisebb tisztásokat kell végezni. “A szelektív fakivágások elvégzése ahhoz vezet, hogy a lucfenyő elnyomja a többi fafajt” – mondta Valkonen.
Az első mintaterületeket a folyamatos lucfenyőtermesztés céljából már az 1980-as években létrehozták. Ezek megmutatták, hogy a jó éves növekedés 30 évig vagy még tovább is folytatódhat. Átlagosan azonban a terméshozam 15-30 százalékkal lesz kevesebb, mint a tarvágásos erdőgazdálkodás esetén.
A folyamatos fedettségű erdőkből származó lucfenyő rönköknek extra sűrű belső faanyaga van, amely akkor keletkezett, amikor a csemete lassan nőtt a sűrű állományban. Ezt a belső faanyagot normál sűrűségű fa veszi körül, amely a szomszédos fák ritkítása után keletkezett.
Valkonen szerint ez a sűrű belső farész nem befolyásolja a cellulózgyártásra szánt lucfenyő minőségét, de eltérést okoz a fűrészüzemeknek eladott rönkök minőségében és a belőlük készült fűrészáru minőségében. Ez növeli a válogatás szükségességét.
Valkonen szerint nehéz megbecsülni ennek jelentőségét.
Az erdei fenyőre kevesebb kutatás van, mint a lucfenyőre
A folyamatos borítású erdei fenyő állományok sokkal kevésbé kutatottak, mint a lucfenyő állományok, bár az 1980-as évek elején néhány mintaterületet hoztak létre xerikus (száraz) és szub-xerikus pusztákon.
“A regeneráció jól sikerült talajmanipuláció nélkül, bár a manipuláció javítja a természetes regenerációt. A csemeték azonban csoportosan hajtanak ki, ami azt jelenti, hogy nyílt területek maradnak, és a növekedés gyengébb lesz’ – mondta Pasi Rautio professzor a Finn Természeti Erőforrások Intézetétől.
A másik probléma, hogy a szabad területek között gyakorlatilag nem voltak csemeték.
Az erdeifenyő állományok felnyitását is kipróbálták. Az eredmény az volt, hogy a csemeték gyengén hajtottak ki, de egy enyhe talajmanipuláció ezt növelte és javította a növekedést.
Jelenleg mintegy ezer mintaterület van az erdeifenyő számára. Kimutatták, hogy a felnyitás során a fák több mint felét el kell távolítani a sikeres spontán regenerációhoz.
Megállapították, hogy a fák lassan nőnek, 15 év alatt érik el az 50 centiméteres magasságot. Ezeket a kísérleteket Finnország északi részén végezték, de Rautio szerint a déli körülmények nem különböznek jelentősen, kivéve a fény mennyiségét.
A tőzeglápokon előnyös a folyamatos fedettség
A tőzeglápokon a folyamatos erdőborítású erdőgazdálkodással szemben különösen nagyok az elvárások. Ennek oka a talajvízszint ingadozása az időszakos erdőborítású erdőkben.
A fák a párolgás révén vizet vonnak el a talajból. A nedves tőzegláp területén végzett tarvágás esetén a párolgás a fák eltávolításával csökken, és a talajvízszint emelkedni kezd. Ez növeli a metánkibocsátást és a foszfor, a nitrogén és a szerves szén kimosódását a vízfolyásokba.
Másrészt, amikor a tőzeglápokon fák nőnek, a talajvízszint csökken, és a talajból szén kezd felszabadulni a légkörbe.
Folyamatos takarás mellett a fák és párolgási aktivitásuk megmarad , csökkentve a talajvízszint ingadozását és a kibocsátást is.
“A tőzeglápok folyamatos borításával a talajvízszintet stabilan lehet tartani, legfeljebb 30-40 centiméteres mélységben” – mondta Markku Saarinen, a finnországi Natural Resources Institute vezető kutatója.
Itt is problémát jelent, hogy a fák csoportosan nőnek. A csoportok között a talajvízszint emelkedhet.
‘Kis területű fakivágások esetén a tisztás maximális átmérője 20 méter lehet. Ellenkező esetben a talajvíz túl magasra emelkedik a tisztás közepén” – mondta Saarinen.
Folyamatos takarás esetén kisebb a kárveszély – kivéve a gyökérrothadást.
Eddig keveset tudunk a folyamatos takarás alkalmazásakor fellépő erdei károk kockázatáról.
“A kárveszély azonban a folyamatos erdőborítású erdőgazdálkodás esetében kisebbnek tekinthető, mint az időszakos erdőgazdálkodás esetében. Fontos kivételt képez a gyökérrothadás” – mondta Jarkko Hantula kutatóprofesszor, a finnországi Natural Resource Institute munkatársa.
Hantula szerint a tűz, a vihar, a hó és a szél okozta károk kockázata valószínűleg kisebb a folyamatos erdőborítású erdőgazdálkodás esetében.
A gyökérrothadás (Heterobasidion) az erdészetnek évente mintegy 50 millió euróba kerül. Az erdeifenyő károsítása körülbelül 5-10 millió euróba kerül, és a lucfenyő szenvedi el a legnagyobb kárt.
Az erdeifenyő állományokban a gyökérrothadást gyakorlatilag lehetetlen felszámolni. A lucfenyő állományokban az egyetlen megoldás a tisztítóvágás (tarvágás), vagyis a folyamatos takarásról való lemondás.
Ezenkívül a tarvágás után a területet újra kell ültetni lombosokkal, és a lucfenyőt legalább 30 évig távol kell tartani a területről.
A fakivágás során keletkezett károk is kockázatot jelentenek, mivel a sérült fák levegőben terjedő gyökérrothadással fertőződhetnek.
Az erdő tulajdonosa dönt
A szemináriumon elhangzott számos szakértői előadásból az a következtetés vonható le, hogy nincs általánosan érvényes válasz arra a kérdésre, hogy melyik erdőgazdálkodási módszer a legjobb. Minden a termőhelyi adottságoktól, a termőállomány jellemzőitől és az erdőtulajdonos igényeitől függ.
Kalle Vanhatalo, a Tapio erdészeti tanácsadó és szaktanácsadó cégtől a felsorolást azzal folytatta, hogy az erdőtulajdonosnak a bizonytalansággal való megbirkózási képességét említette.
Az erdőművelési módszerekhez kapcsolódó kockázatok változóak, mivel a különböző célok elérésének valószínűsége is változó – mondta Vanhatalo.
Vanhatalo pozíciója: a legjobb erdőgazdálkodási gyakorlatok koordinátora. A legjobb gyakorlatokat az ő meghatározása különbözteti meg más erdészeti útmutatásoktól és utasításoktól: “A legjobb gyakorlatok olyan ajánlások, amelyek megmutatják az erdőtulajdonosoknak, hogyan érhetik el ökológiai és pénzügyi célkitűzéseiket”.
‘Ez nem olyasmi, amit az erdészeti tanúsítási szabványokban vagy jogszabályokban találunk’ – mondta Vanhatalo.
Vanhatalo azzal folytatta, hogy az erdőtulajdonos minden céljának teljesülnie kell, mert különben a megoldás nem jó.
‘Emellett minden előny csak akkor lesz előny, ha az erdőtulajdonos is annak tekinti. Hiába törekszünk mondjuk a tájjal kapcsolatos előnyökre, ha a tulajdonos nem lát bennük értéket’ – mondta Vanhatalo.
Forrás: forest.fi
