Önkéntes. Afféle mindenes az alapítványnál, de van, aki a szervezet supermanjének nevezi. Kisteherautóval hozza-viszi az ültetéshez szükséges felszerelést, ha kell ásót, cölöpverőt készít, kerítést emel. Örül annak, hogy fiatalabbak közt lehet és egy olyan közösséghez tartozik, amelynek reményei szerint van hatása a jövőre. (Nichs Andrea interjúja Nagymihály Dénessel.)
– Megbeszéltük a tegeződést, szóval: hogyan és miért csatlakoztál az alapítvány munkájához, kitől hallottál a 10 millió Fáról?
Franci édesapjával voltam jóban (Hervai Franciska főkoordinátor – a szerk.), ő alapította és vezette a 22. kerületi keresztény értelmiségiek körét. Amúgy tősgyökeres pesti vagyok, ’82-től pedig 22. kerületi lakos. Sokat jártunk szervezetten kirándulni, jó kis közösség volt, innen az ismeretség. A természet szeretete a kirándulásokon erősödött fel bennem, na meg a kert miatt, hiszen családi házban lakunk, kell, hogy legyen valami affinitása az embernek a kertészkedéshez. Az eredeti szakmám egyébként elektroműszerész, de emellett is fúrtam-faragtam egész életemben. Talán nem véletlen, hogy a 10 millió Fánál is én lettem a mindenes. Az alapítványi tevékenységem Iván (Bojár Iván András, az alapítvány vezetője – szerk.) tanyáján indult el az első országos találkozón. Egy héttel korábban odamentem Balaton-felvidékre, és segítettem az előkészületekben: falazni is kellett, meg villanyt csiholni a pajtában.
– Hogyan neveznéd magad?
Segítő vagyok – fogalmazzunk így. Igyekszem minél több ültetésre kijárni, ehhez szállítani is kell, például a locsolási eszközöket. Amikor megvették a kisteherautót, arra fel kellett építenünk a tartályokat, összekötni a szivattyút. Hetente többször is járok locsolni, közben a javításokat is én végzem és mellékesen szerszámokat is készítek. Vettünk például hegyesásókat, de elég drága beruházás volt, így amikor megkérdezték: ’Dénes, nem tudnál csinálni néhányat?’, akkor nekiálltam. Hat már készen van, de vérszemet kaptam, úgyhogy vettem újabb anyagot, lesz mit csinálni télen… Amikor kell, a pakolásba is besegítek, legutóbb 200 darab zsákos csemetét rakodtam, meg trágyát. Persze mindig mondják, hogy kíméljem magam, aggódnak, hogy bírom-e szusszal.
– Ezen a ponton meg kell kérdeznem: hány éves vagy?
75 évesen valószínűleg én vagyok a legöregebb tag a 10 millió Fánál. Jól álcázom magam (nevet). Azt hiszem a genetikai örökségemnek is sokat köszönhetek, a papám is kertészkedett míg élt, és van két nővérem is, az egyikük húsz évvel idősebb nálam. Szóval, remélem, én is hosszú ideig csinálhatom még.
– Ahogy beszélsz, abból kiderül, hogy a napi munka és a család mellett mindig szükséged volt tartozni valahová. Mit ad neked ez a közösség?
Nagyon sokat jelent! Egyrészt mert fiatalokkal vagyok együtt, és nagyon szeretem, ha a közelemben vannak és hogy még szóba állnak velem. Másrészt mindig a lakosságot szolgáltam a munkámmal és most is ezt teszem. Társas lény vagyok, társasági ember voltam mindig, amibe a nejem már nem nagyon kapcsolódik be, nekem viszont nagy szükségem van rá. Úgy érzem, a többiek jó szívvel állnak hozzám, és ez jól esik. Miért ne legyek önző ennyire? A 10 millió Fa közössége pedig új távlatot is adott az életemben. Olyan embereket ismerek meg, akikkel nem találkoztam volna, és mellékesen teszünk is valamit. A faültetés értelmes cselekedet, jövőbe mutató történet. Majd talán elismerik az unokák…
– A családod, a gyerekeid elismerik, amit csinálsz?
Inkább aggódnak, hogy megerőltetem magam. Van két fiam, egy lányom, és egyelőre csak egy unokám. Fel van nekik dobva a labda, de nem mozgatta még meg őket az én elszántságom. A nagyobbik fiam azért néha besegít pakolni, talán a kisebbik is eljön egyszer velem. Ő az egyetemen zöldkörös, vannak fenntarthatósággal kapcsolatos gondolatai, vegetáriánus is lett pár éve, szóval, remélem, előbb-utóbb bekapcsolódik.
– Te mindenképpen túlteljesítetted már azt, hogy egy ember az életében ültessen el legalább egy fát…
Igen, ezt elmondhatom, még ha nem is ez a fő tevékenységem, mert az ásást azért szívesen másra hagyom már. De az otthoni kertünkben is sokat próbálkoztam. Három barackfát már korábban elültettem, de sajnos kiszáradtak, remélem a legutóbbi, amit az alapítványtól kaptam, megmarad. Az a gond, hogy csákánnyal kell a földet kivájni, mert nagyon köves nálunk a talaj, így a gyökerek nem tudnak elég mélyre menni. Több fám is kipusztult emiatt, pedig volt sok barackfám, egy olyan rózsabarack is, amiben megeredt egy mandulaág. Ültettem meggyfákat és diót, szerencsére ezek élnek. A saját kertemben próbáltam ki az első cölöpverőt is, amit én csináltam az alapítványnak. Amerre járok, gyűjtöm a csöveket, eldobott, másnak értéktelen anyagokat. Halmozódtak is nálunk, kaptam érte fejmosást, de most legalább jól jött. Ötven kiló vashulladékot használtam fel belőlük a cölöpverőkhöz.
– Nagyon szerényen beszélsz arról a tevékenységről, amit a 10 millió Fával együtt végzel. Büszke vagy magadra, hogy ennyi idősen is kiveszed a részed a kemény munkából?
Régen úgy mondták: az úttörő ahol tud, segít. Ma is így vagyok ezzel. Nem tudok ölbe tett kézzel ülni, fontos, hogy tegyek valami hasznosat, és jól esik, ha visszaigazolják ezt. Ma például megszereltem a szomszédasszony konyhai robotgépét. Beteg a keze, neki létkérdés ez a gép, és nagy nehezen sikerült meghegesztenem. Jól esett, amikor láttam az örömét.
– A faültetés, az alapítványi segítő munkád még ennél is távolabbra mutat. De mindez ennyire természetes számodra?
Így nőttem fel. Persze nemcsak a segítés a fontos, hanem a megjavítás is. Csaknem hét évtizede ezt csinálom, igaz, korábban rá voltam kényszerítve. Most viszont a környezet kímélése kényszerít erre. Felháborít a túlfogyasztás-mánia, mennyi anyag, mennyi energia megy el. Bűn az ilyen mértékű pazarlás. Én mindig inkább megjavítom az elhasznált, rossz dolgokat. Teszem, amíg lehet. Ez egy érzék: újrateremteni a dolgokat.
– Van kedvenc fád?
Volt egy. Balatonakarattyán a 400 éves Rákóczi szilfa. Tizenöt évesen annak a tövében pihentünk meg az unokatestvéremmel, amikor körbetekertük a tavat. A hatvanas évek végén sajnos kiszáradt. De nagyon szeretem a fűzfát, gyerekkori emlék kapcsolódik ehhez is. Almádiban töltöttem a téli szünetet egy rokonomnál, és nagyon szép volt, ahogy a parti ágak belógtak a vízbe, ami befagyott. Sokszor nyaraltam is arrafelé, az ottani parti fűzfasor a kedvencem.
– Nagyon aktív életet élsz. Mit gondolsz, meddig lesz kedved kijárni ültetni?
Ameddig bírom. Van ugyan néhány ízületi problémám, és mostanában megfigyeltem, hogy ebéd után lefeküdnék szunyókálni is kicsit. Ez azonban lehetetlen egy-egy ültetésnél. Ott ezt nyilván nem tehetem meg, de egyelőre visz a lendület!
forrás: VULKÁNFolyóirat
