Más országok rendszereit nem feltétlenül a lemásolásuk céljából érdemes tanulmányozni, a tanulságok levonása is hasznos lehet számunkra, amikor a saját utunkat kövezzük. Ezen a szemüvegen keresztül szeretnénk most az erdélyi magán erdőgazdálkodás rendszerét nagyon röviden bemutatni, illetve azt néhány ponton összevetni a nálunk kialakult helyzettel.
Erdélyben a szocialista rendszer előtti időszakban az erdők meghatározóan magán- vagy közbirtokossági tulajdonban és használatban álltak. A rendszerváltást követő privatizáció során a korábbi erdőtulajdonosok (magánszemélyek, egyház, közbirtokosságok) a saját tulajdonukat kérhették vissza az államtól. Ez azt jelenti, hogy a korábbi – jellemzően erdőkből és legelőkből álló – közbirtokossági földterületeket a korábbi tulajdonosi kör, illetve azok örökösei egy új közbirtokosság alapításával, jellemzően néhány száz hektáros területű osztatlan közös tulajdonként igényelhették vissza, és a gazdálkodást is csak ebben a kötött formában gyakorolhatják. A közbirtokosságok tagjai tehát nem egy konkrét ingatlan, vagy ingatlanrész tulajdonjogához jutottak, hanem a közbirtokossági erdő eszmei tulajdoni hányadához. Ez a tulajdoni hányad ugyan korlátozottan, de forgalomképes, így a közbirtokosságok tagjai és azok tulajdoni hányadai öröklés és tulajdonátruházás útján folyamatosan változnak. Fontos kitétel azonban, hogy egy tulajdonos tulajdoni hányada nem haladhatja meg az alapszabályban meghatározott – jellemzően 5% körüli – arányt.
A erdőgazdálkodásra ebben az esetben úgy kerül sor, hogy a közbirtokosságok a tulajdon hatékony hasznosítása céljából érdekképviseleti szerveződésekbe, úgynevezett uniókba (egyfajta földtulajdonosi közösségekbe) tömörülnek, és az így összeállt, tízezer hektáros nagyságrendű területen az erdőgazdálkodás jogszabályban előírt tartalmú szakirányítási feladatainak (tervezés, szakirányítás, művezetés, helyi EUTR rendszer adminisztrációs feladatainak ellátása, erdőőrzés) ellátására egy szervezetileg önálló szakirányító szervezetet hoznak létre, illetve a feladattal egy ilyen szervezetet bíznak meg. Maguknak az erdőgazdálkodási tevékenységeknek a végrehajtása, illetve végrehajtatása, és így az erdők hasznainak szedése, illetve terheinek viselése azonban fő szabály szerint a közbirtokosságok joga és kötelezettsége marad. A fakitermelési lehetőségeket jellemzően licitálás útján, lábon értékesítik, az erdőművelési feladatokkal pedig erre szakosodott vállalkozásokat bíznak meg. Az erdőgazdálkodás éves eredményéből a közbirtokosságok azután kifizetik a szakirányító szervezetek és az érdekképviseleti szervezet részére a megállapodott díjakat, kötelezően félreteszik az erdőfelújítás költségeinek fedezetéül előírt összeget, a maradékot pedig – pénzben vagy természetben, illetve egy határig adómentesen – kioszthatják maguk között.
A korábban önálló tulajdonú erdőket önálló tulajdonként lehetett visszaigényelni. Ezek esetében a közbirtokosságokba, illetve az érdekképviseleti szervezetbe tömörülés csak opcionális lehetőség. Az önálló erdőtulajdonosok önállóan is gazdálkodhatnak, de a szakirányítási feladatok ellátásával a közbirtokosságokhoz hasonlóan egy különálló magánerdészeti szervezetet – akár ugyanazt a szervezetet, mint a közbirtokosságok – kell megbízniuk.
A bemutatott magán erdőgazdálkodási rendszerben tehát, bár első olvasatra elég bonyolultnak tűnik, jól elkülönül a tulajdonosi, a szakirányítási és a kivitelezői szerepkör, illetve az utóbbi szerepkörökben megfelelő nagyságrendű, kiegyensúlyozott, tervezhető és gazdaságilag fenntartható tevékenység folyhat. Tanulságos a szakirányító szervezetek azon tapasztalata is, hogy az önálló kistulajdonosok megbízásait csak nagyságrendekkel nagyobb fajlagos költségekkel tudják teljesíteni, mint pl. a közbirtokosságokét.
Hazánkban a privatizációs megoldások révén olyan birtokszerkezet alakult ki, mintha a fent bemutatott szomszédos rendszert betettük volna egy nagy kávédarálóba. Sok személy jutott erdőtulajdonhoz, de a múltbéli birtokszerkezettől területileg és személyileg jellemzően elszakadva, illetve elaprózott ingatlanok formájában, és azokban is nagyobbrészt osztatlan közös tulajdonként. A szabályozás eredendő szabadossága eredményeként az elmúlt időszakban az erdőgazdálkodás is elaprózott módon, gyakorlatilag ingatlanonként elkülönülve folyt. Emellett, mivel a szakirányítási tevékenységre vonatkozóan is csak egy egyszerű szakember alkalmazási kötelezettség jelent meg a törvényben, a hazai magán erdőgazdálkodást ez a szerepkör is csak esetlegesen fogta össze. Végezetül pedig, mivel a kis erdőgazdálkodók tevékenysége a kis üzemi terület miatt, az ott található faállomány sajátosságaihoz igazodva esetleges és ciklikus, illetve a fakitermelési lehetőségek lábon értékesítése, valamint az értékesítési célú termelői együttműködések nálunk még nem váltak gyakorlattá, ezekre kivitelezői, vállalkozási kapacitások sem igazán szerveződhettek. Emiatt a kis erdőgazdálkodók a szükséges szolgáltatásokat a szabadpiacon „vásárolják meg”, jellemzően a nagyobb erdőgazdálkodókhoz kötődő kisvállalkozás megbízásával, a faanyagot pedig – jól, rosszul – maguk igyekeznek értékesíteni.
Gyenge idegzetű olvasó itt bizonyára feladja a gondolkodást, hogyan is tudna a hazai magán erdőgazdálkodás a kialakult zavaros helyzetből egy fejleszthető, tervezhető, gördülékeny, illetve gazdaságilag és szakmailag is eredményes rendszer felé elmozdulni. Kemény jogszabályi intézkedésekkel már biztosan nem. Ha a formázható agyagmasszából annak idején nem boroskancsók, hanem apró pálinkáspoharak készültek, akkor azokat utólag nehéz, talán nem is sportszerű boroskancsóvá parancsolni. A tulajdonosi koncentráció egy jó fejlődési lehetőség lenne, de bár a tendencia megfigyelhető, az érdemi előrelépéshez csak erre alapozva még évtizedekre lenne szükség. Ráadásul az osztatlan közös tulajdon felszámolásának új lehetőségei ellentétes folyamatokat is elindíthatnak.
A 2020. évi jogszabályi változások eredményeként az erdészeti szakirányítási tevékenység, illetve a használati jogon folytatott erdőgazdálkodási, valamint a hozzá kapcsolódó kivitelezési és értékesítési tevékenységek várhatóan koncentrálódni fognak. Ez a folyamat ráadásul másodlagos szerveződésekre (gazdálkodói együttműködések) is nagyobb lehetőséget adhat. Úgy tűnik tehát, hogy a belátható jövőben egyelőre ez az egyetlen út a nagyobb léptékű előrelépésre. Ezt a lehetőséget tudják tehát az érintettek megragadni, illetve ezt az esélyt lehet a szabályozás, az ágazati kommunikáció és a jelenleg formálódó fejlesztéspolitika eszközeivel is erősíteni. Azt azonban fontos szem előtt tartani, hogy erre a már több elemzésben bemutatott, párhuzamosan zajló újrarendeződési folyamatokat kihasználva elsősorban most van jó lehetőség. Ha késnek az intézkedések, márpedig például az új agrártámogatási rendszer kétéves csúszása miatt késnek, akkor azok könnyen hatástalanok maradhatnak.
Forrás: NAK/Szalai Károly
