A szövetségi kormány a növekvő fakereslet, a nemzeti szén-dioxid-kibocsátás csökkentési célok teljesítésének nehézségei és a környezetvédők nyomása között, akik a 134 millió hektárnyi ausztrál erdő nagy részét kitevő őshonos erdőkben minden fakitermelés betiltását követelték, újjáéleszti az ültetvényes erdőgazdálkodás ösztönzőit.
Az ültetvények, amelyek 25 évvel ezelőtt az ausztrál államok által nyújtott erős adóügyi ösztönzőkből részesültek, a 2019-2020-as megatüzek után jelenleg mindössze 1,7 millió hektárt tesznek ki, amely megoszlik a rövid rotációban rostanyagot termelő eukaliptusz (kb. 0,7 millió hektár) és a 35 éves rotációban hazai szerkezeti faanyagot termelő fenyő (kb. 1,0 millió hektár) között.
A radiata fenyő (30 m3/ha) válik a fő fenyőfajjá, és az általában szárazabb helyeken telepített tengerifenyő ültetvények (15 m3/ha) fokozatosan elhagyásra kerülnek, tekintettel a radiata fenyő nagyobb hozamára.
Az ország génjavítási programja egyetlen faanyagtermesztő részvénytársaságba van beágyazva, és teljes mértékben a radiata fenyő és eukaliptusz globulus ültetvényekben érintett mindösszes magánszervezet finanszírozza. Ez a program két és fél generáció alatt mindkét faj esetében 20-25%-os termelékenységnövekedést eredményezett. A radiata esetében ezt a növekedést, az alakot, a fasűrűséget és az elágazást kombináló összetett index alapján becsülik meg – amely megfelel a lábon álló fa piaci értékének. A vállalat célja, hogy a jövőben olyan folyamatos fajtákat hozzon forgalomba, amelyek évi 1%-os térfogatnövekedést érnek el anélkül, hogy az összetett index egyéb jellemzői sérülnének. Ausztrália fakészletének jövőjét tehát a radiata fenyő jelenti, amelynek ezen a kontinensen nincsenek komolyabb egészségügyi problémái, és termelésének minden eszközzel történő intenzifikálása. A tengerifenyővel kapcsolatos szelekciós munkálatokat leállították, mivel ez a faj olyan régiókban részesült előnyben, ahol a csapadékmennyiség 700 mm/év alatt van, ami nem teszi lehetővé a magas szintű termelést.
Az államnak nagy földtartalékai vannak, amelyek nagy részét nemzeti parkká (vadregényes területté) alakították át; ezeket nem adhatja el, de bérbe adhatja, és számos – gyakran amerikai – befektető érdeklődik irántuk. Az erdősítésre rendelkezésre álló földterületek korlátozott volta továbbra is problémát jelent mind a kisvállalkozók, mind a nagy nemzetközi befektetők számára, akik ezeket az ültetvényeket arra használják, hogy javítsák pénzügyi portfóliójuk szén-dioxid-kibocsátását, miközben azonnali megtérülést keresnek, amely nem kapcsolódik más hagyományos befektetésekhez.
A szövetségi kormány 2023-ban hozott döntése az őshonos eukaliptuszerdők kiaknázásának leállításáról, amelyekből 28 millió hektár tekinthető kiaknázhatónak (ebből 8 millió hektár nagy potenciállal rendelkezik) – amelyeket fokozatos vágással és természetes regenerációval kezelnek, és 60-100 éves életciklussal, vágásfordulóval – 3,5 millió köbméter fűrészárutól fosztja meg az országot, amely gyakran kiváló minőségű (Karri, Jarrah Muayr, vörös gumó, manna gumó) és nagyon tartós. A legjobb termőhelyeken ezek az eukaliptuszfák gyakran több mint 50 méter magasak, és 200 évesen elérhetik a 3 méteres átmérőt, ami több mint 30 m3/ha/év hozamnak felel meg.
Ausztrália tehát abban a helyzetben van, hogy nyersanyagokat, például faaprítékot és cellulózt exportál, de kereskedelmi deficitje miatt kénytelen mindenféle formában faanyagot importálni.
Az őshonos erdőkben való kitermelési tilalom ellensúlyozására a kormány ambiciózus programot indít, amelynek célja, hogy 2050-ig egymilliárd fát, azaz mintegy 400.000 hektárt ültessenek. Ezeket a nagyrészt exportra szánt ültetvényeket előnyben részesítik a kikötők közelében, és szén-dioxid-kibocsátási krediteket is kaphatnak.
A szén-dioxid tárolása azonban összetett kérdés az ausztrál viszonyok között, ahol a tűz azóta alakítja az erdőket, hogy az őslakosok 60.000 évvel ezelőtt először érkeztek a kontinensre. Az őslakosok elnyomása az őshonos erdőkben torz tűzrendszert eredményezett, ahol a tüzelőanyaggal aktívan gazdálkodtak az őslakosok, akik néhány száz és több ezer hektár közötti területet égettek el rendszeresen, körülbelül 10 éves gyakorisággal. A letelepedés a tüzelőanyag felhalmozódásához vezetett, ami nagyon nagy intenzitású megatüzeket eredményezett, amelyek meghaladhatják az egymillió hektárt (1939, 2009, …).
A tüzek problémája hatással van az ültetvények biztosítási lehetőségeire. A bevezetett megelőző intézkedések (szigorú bozótirtás) és az ültetvénytulajdonosok által bevezetett tűzoltási intézkedések ellenére megfigyelték, hogy évente átlagosan az ültetvények 0,3%-a ég le, 3-4%-os csúcsértékekkel (1993, 2009, 2020), ami a jelek szerint a biztosítótársaságok által vállalható kockázatvállalás határát jelenti. Az ültetvényerdők azonban kevésbé égnek le, mint az őshonos erdők, amelyek kockázatot jelentenek, ha az ültetvények szomszédságában vannak.
Az ország méretét tekintve a leghatékonyabb megelőző megoldás ebben a természetes erdők által uralt ökoszisztémában az előírt égetés általánossá tétele. A jelenleg évente elvégzett előírt égetések területe, azaz körülbelül 200.000 hektár, azonban jóval kisebb, mint amennyire a kockázati szint elfogadható szinten tartásához szükség lenne. Legalább további 100.000 hektárra lenne szükség. Egyes államok kezdik átadni a tüzelőanyag-gazdálkodást az őslakosoknak, akiknek nagyobb ellenőrzésük van az égetési körülmények felett. Az ültetvények is alávethetők az előírt égetésnek, kivéve a radiatafenyő ültetvényeket (gyökérzetük nem felel meg az előírt égetésnek).
szerk/ford: Tóth János, forrás: PlantedForests.org
