Nem vitás, hogy az életet fenntartó globális ökológiai rendszer működési zavarainak megszüntetése létkérdés. Ehhez jelentős területek természetességét kell helyreállítani, de a CO2 kibocsátását is radikálisan csökkenteni kell. Az ellentétes hatású stratégiai célkitűzések megvalósítására kötelező érvényű rendeletek léptek életbe az EU-ban; malomköveik közé szorult az erdészet.
szerző: Mátyás Csaba, professor emeritus, SOE, az MTA rendes tagja
Erdőgazdálkodás a természet-helyreállítás és a szénsemlegesség követelményei között
Az EU természet-helyreállítási rendelete
Fél éve lépett hatályba az EU 2024/1991 rendelete a természet helyreállításáról, amely célul tűzte ki, hogy 2030-ig az EU területének legalább 20%-án, 2050-ig pedig a teljes területén a helyreállításra szoruló ökoszisztémák állapota javuló tendenciát mutasson.
A rendelet határozott elvárásokat tartalmaz az erdők helyreállításával kapcsolatban is. Fő célok az erdei élőhelyek (főbb erdőtársulások) rekonstrukciója, a leromlott állapotú élőhelyek helyreállítása, új élőhelyek létrehozása arra alkalmas területeken, továbbá az inváziós fajok visszaszorítása, a természetszerű erdőgazdálkodás támogatása.
A rendelet előírja azokat a konkrét indikátorokat, amelyekkel a célok eléréséhez „javuló tendenciát” kell igazolni. A rendelet végrehajtásánál egyáltalán nem mindegy, hogy a célokat a természetközeli gazdálkodás szélesebb bevezetésével vagy a védelem kiterjesztése révén valósítjuk meg. A 2030-ig érvényes Országos Természet-helyreállítási Terv első változatának határideje 2026 szeptembere.
A rendelet tartalmát erdész szemmel áttekintve az tűnik fel, hogy statikus, rövid távú szemlélet jellemzi. Az elképzelések szerint a helyreállítási célok részben spontán módon, részben beavatkozások révén elérhetők.
Rövid idő alatt kimutatható eredményt elérni a gazdálkodás felhagyásával, a természetvédelem kiterjesztésével lehet.
Az alkalmazkodó erdőgazdálkodás, az állományok faj- és korstruktúrájának tömeges átalakítása hosszabb átállást (és magasabb költségeket) igényel – ennek széleskörű bevezetésével a rendelet alig foglalkozik. Szemet szúr, hogy a szövegben az éghajlat (azaz a termőhely) gyors változása csak futólag, vis major esetként van megemlítve – nincs utalás arra, hogy az alapvető célkitűzés a változásokat hosszú távon toleráló erdőállományok létrehozása lenne.
A természetességjavulás teljesítésére hét indikátort jelöltek ki: álló és fekvő holtfa mennyisége, vegyes korszerkezetű erdők aránya, megkötött szénmennyiség, őshonos fajok aránya, fafaj-diverzitás, valamint az erdei madárfauna összetétele. Ezekből hatban eredményt kell elérni, de a madárfauna javulása mindenképpen kötelező.
A mérőszámok figyelembevétele statisztikai szellemű végrehajtás esetén a fenntarthatóságot, szénmegkötést veszélyeztető eredményekhez vezethet (pl. 7. és 11. ábrák). Egyes indikátorok (pl. a diverzitás) értéke nem abszolutizálható, számszerűségük lokális tényezők függvénye (pl. termőhely, domináns fajok).
A természetközeli, önfenntartó ökoszisztémák létrehozásának akadályai
A rendelet a biológiai diverzitás védelmét és helyreállítását szorgalmazza. Alapja egy kimondatlan feltételezés: az évezredek evolúciója és szukcessziója alatt kialakult életközösségek (az őshonos faj- és génkészlet) optimális produkciót és alkalmazkodóképességet szavatolnak.
Azonban ez csak akkor lenne igaz, ha a környezeti feltételek változatlanok maradnának, vagy ha az ökológiai-evolúciós folyamatok lépést tudnának tartani az emberi hatások okozta változással. Vagyis ha „a helyreállást az ökológiai dinamikára lehet bízni, amihez időt kell hagyni; mert a természet feltalálja magát, és gyorsan regenerálódik” (Jordán in: Mátyás 2025).
A termőhelyi feltételek, a klíma gyors változása
A klímaváltozás és az ökológiai folyamatok sebessége között nagyságrendi különbség áll fenn. A kritikus légköri folyamatok jelenlegi változásának üteme a holocénhoz képest kb. százszoros (Mátyás 2021, 1. táblázat), következménye pedig mindenekelőtt a termőhelyi és biológiai potenciál (klíma, szénmegkötés és -tárolás) komplett és gyors változása az ország teljes területén. A hazai termőhelyi klímaosztályok számottevő eltolódása (Führer et al. 2017) az erdészeti közvéleményben széles körben elfogadott.
Az evolúciós-ökológiai folyamatok sebessége
A természetes szukcesszió, fajvándorlás tekintetében, amely a természeti állapotok helyreállását hivatott segíteni, figyelembe kell venni az aktuális folyamatokat az ökoszisztéma összes fajcsoportjában, tehát a növények mellett a rovarok, kórokozók, gombák és gerincesek tekintetében is.
A fafajok esetében rég kimutattam, hogy fajtól függetlenül, a klimatikus változásokat követő vándorlás sebessége messze elmarad, különösen sík vidéken (Mátyás 2008). Ugyanakkor a globális kereskedelem és a közlekedés folyamatos növekedése miatt más, főleg invazív fajok vándorlása egyre gyorsul.
A rovarok, kórokozók vándorlási lehetőségei nagyságrendekkel nagyobbak az erdei fafajokhoz képest, biológiai adottságaik révén. Általánosságban, az elmúlt évszázad során feltűnt új rovarfajok száma exponenciális növekedést mutat (Csóka & Hirka 2013).
Az ökoszisztéma fafajösszetételét, vitalitását a rovar- és gombafajok jelenléte és adott esetben károsítása meghatározóan befolyásolja. Az EVH egészségiállapot-monitoring adatai is visszaigazolják, hogy ezekkel a változásokkal fafajaink alkalmazkodóképessége nem tud lépést tartani (Fodróczy 2022). A károk további növekedését a gazdálkodás elhagyása nem befolyásolná.
Nemcsak fafajkészletről van szó, hanem génkészlet-változásról is, ami evolúciós probléma: a genetikai átalakulás spontán útja (a genetikai alkalmazkodás) is évszázadok szintjén zajlik. A legfrissebb evolúció-genetikai elemzések is fenntartják azt a megállapítást, hogy a fás növények genetikai alkalmazkodásának időigénye a jelenlegi változás ütemétől századokkal elmarad, vagyis egy gyorsan növekvő alkalmazkodási késéssel kell számolnunk (Kremer et al. 2025).
Közvetlen és indirekt antropogén hatások
Az évezredes emberi tájhasználat már a rendezett erdőgazdálkodás bevezetése előtt tartósan megváltoztatta az erdők struktúráját, faji és genetikai diverzitását.
1950 óta a nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő mértékű hazai erdőtelepítések fafajösszetételt és struktúrát befolyásoló hatása hazánkban különösen jelentős, vagyis az elvárt spontán átalakulás faj- és gén-készleti bázisa csekély és szétszórt.
Például a 19. században már helyrehozhatatlan mértékben átalakított Alföldön a nem őshonos fafajok és a klónozott ültetvények aránya ma meghaladja az erdőterület hetven százalékát (Mátyás 1992). Még a természetesnek vélt állományok is szinte kivétel nélkül erdészeti beavatkozással jöttek létre, spontán felújulásuk kérdéses.
A jelenleg folytatott vadgazdálkodás (melynek valós tartalma nyílt titok) az erdő felújulásának, spontán helyreállásának szintén komoly akadálya. Magas vadsűrűség mellett semmilyen alkalmazkodási intézkedés nem lehetséges a „természetközelibb” állapot elérése érdekében, pl. a faji sokféleség növelése vagy az állományszerkezet javítása (1. ábra).
Az erdőket érő ipari, mezőgazdasági és lakossági hatásokból itt most csak a légköri ülepedést említjük meg. A jelenkori légszennyezés mértéke is hatásosan hozzájárul a termőhelyek tartós átalakulásához. A Führer (1995) által a hazai erdőkben mért légköri nitrát és ammónia nedves ülepedése a koronaszint kiszűrő hatása miatt a nyílt felszíni értékeknek a többszöröse (bükkösben 2,1-szer, kocsánytalan tölgyesben 2,8-szor, lucfenyvesben 4,5-ször magasabb).
A nitrogénülepedés lucfenyvesekben egyes években elérte a 80kg/ha értéket – amely megközelíti a mezőgazdaságban alkalmazott éves műtrágyahatóanyag-dózis átlagát. A védett növényeket különösen veszélyeztető eutrofizálódás és termőhelyváltozás következtében a lágyszárú és fás növényzet átalakulása már régóta tapasztalható (Zellweger et al. 2020).
Az erdőgazdálkodás szelekciós hatása mint egyfajta bolygatás is útjában áll a természetes folyamatoknak. Viszont újabb vizsgálatok bizonyítják, hogy a mérsékelt mérvű beavatkozások hatása a genetikai diverzitásra elhanyagolható, jelentős hatása csak a drasztikus beavatkozásoknak van (Cseke 2024). Az eredmények analóg alapon a fajdiverzitásra is vonatkoztathatók.
Összefoglalva, a felsorolt hatások a gazdálkodás teljes megszüntetése esetén is meghatározó befolyással vannak az ökoszisztémák struktúrájára, faji és genetikai összetételére egyaránt. Emiatt a fokozott védelemtől elvárt erdőkép a valósággal nem hozható összefüggésbe.
Az „eredeti” potenciális vegetáció és az őshonos faj- és génkészlet hosszabb távon még emberi beavatkozással sem tartható fenn. A statikus elképzelések az élőhelyek helyreállítására illúziónak tekinthetők.
A mai ökológiai és természetvédelmi elképzelések mégis többnyire inkább a természet-helyreállítást és a szigorú védelmet támogatják, vagyis az erdőgazdálkodás további korlátozását. Ez azonban a szénsemlegesség megvalósításával is szemben áll.
A szénsemlegességgel kapcsolatos EU-s rendelet előírásai
Az EU 2021/1119-es kötelező érvényű klímarendelete előírja, hogy a 2050-re elérendő klímasemlegesség érdekében 2030-ig a tagállamok legalább 55%-kal csökkentsék a kibocsátást, és szektoronként vizsgálják felül a klímaváltozás mérséklésének lehetőségeit, így az erdészetben is. 2030-ra az EU fokozni kívánja az erdők szénmegkötését.
A szén[1] szénkibocsátás és -megkötés hazai egyenlegéből kiderül (2. ábra), hogy az erdőgazdálkodás és a fatermékek prognosztizált éves szénmegkötése mintegy 7 millió tonna, amely az ország teljes éves kibocsátásának 11%-át ellentételezi, egyúttal fedezi a mezőgazdaság teljes kibocsátását (Borovics & Király 2024).
Egy friss elemzésben (Borovics et al. 2024) különböző erdőgazdálkodási forgatókönyvek klíma-mérséklő hatását értékelték a 2050-ig terjedő időszakra, főleg két szélsőséges szcenáriót összehasonlítva.
A fokozott természetvédelmi oltalom bevezetése esetében prioritás az erdei szénkészletek helybeni megőrzése, a fahasználatok mérséklése útján. Az intenzív gazdálkodás forgatókönyv prioritása a maximális szénmegkötés, a fakitermelés és az ipari választékarány fokozatos növelése.
A szénmegkötés, széntárolás és a fatermékek együttes helyettesítő hatása adják meg az erdőalapú ágazat klímamérséklő potenciálját.
Az eredmények szerint a 2030-as célt még mindkét forgatókönyv teljesíti, de a fahasználat drasztikus korlátozása csupán rövid távú megoldást jelenthet, és az erdők további elöregedésével, mortalitásával és többlet szénkibocsátással jár. Kedvező hatásai a szénkibocsátás rohamos növekedése miatt 2050-re megszűnnek. Egyidejűleg a faanyag helyettesítő hatása is elmarad.
A két forgatókönyv összehasonlításánál ugyanis a fatermékek energia-megtakarítását is figyelembe kell venni. A faanyag 580 kW/t előállítási igényével szemben minden más helyettesítő anyaghoz toronymagasan több energia kell; így pl. tégla: 2.320, cement: 2.900, műanyag: 3.480, üveg: 8.120, acél: 13.920, végül alumínium esetében: 73.080 kW/t energia szükséges (Kovács 2000).
A fahelyettesítő anyagok többletenergia-vagy importigénye nemcsak tovább növelné a kibocsátást, hanem az import más országok fakitermelését, esetleg erdőpusztítását élénkítené.
Megoldás: a kompromisszum keresése
A természet-helyreállítási koncepció a műemlékvédelemtől példát véve, az élő diverzitás statikus védelmét és helyreállítását szorgalmazza: egy érzelmileg spontán vonzó, de valójában járhatatlan megoldást (3. ábra).
A műemlék a történelem emléke, ha kárt szenvedett, helyre lehet állítani. Az élő rendszer azonban nem a „természet emléke”, hanem a múlt évezredek környezeti folyamatainak terméke, ahol mind a globális környezet, mind a faji összetétel dinamikusan, folyamatosan változik, nem rögzíthető egy kívánt állapotban, a külső hatásoktól nem különíthető el.
A legjelentősebb hatótényező ma az antropogén klímaváltozás, amely az ökoszisztéma termőhelyét eddig nem tapasztalt gyorsasággal változtatja meg. Az evolúciós-ökológiai helyreállító folyamatok feltételezett spontán érvényesülése erősen korlátos a leírt akadályok miatt.
A természetvédelem mégis a védett területek folyamatos növelésére és az erdészeti kezelés további korlátozására törekszik. Máris túl sok olyan idős, általában jó termőhelyű, gyorsan helyreállónak vélt állományt választottak ki, amely magától értetődően emberi beavatkozás terméke. Ezekben a kezelés megfelelő irányú folytatását éppen a védelmi korlátozások lehetetleníthetik el (4. ábra).
Ugyanakkor a jelenleg nem védett, gazdálkodásból kivont gyengébb termőhelyek állományainak védelem alá helyezése kihasználatlan potenciál. Általában gyengébb záródásuk, elegyesebb szerkezetük jobb lehetőséget biztosíthatna a diverzitás spontán alakulásához.
A tapasztalat azt mutatja, hogy pl. a WWF szerinti elvárások (5. ábra) irreálisak. Bár bizonyos mennyiségű holtfa az erdei ökoszisztéma természetes, szerves része, a valóságban az erdészeti kezelés elmaradása jelen helyzetben nem segíti sem a társulás vagy a diverzitás helyreállását, sem pedig alkalmazkodóképességét.
A kompromisszum nélküli teljes védelem inkább a jövőbeni alkalmazkodóképesség gyengülését (4. ábra) vagy a degradációt (6. ábra), illetőleg a szukcesszió kezdeti formáit (7., 8. ábra) vagy invazív fajok fellépését (9. ábra) váltja ki, vagy még azt sem (10. ábra).
Az erdészeti kezelés után magára hagyott állományban tömeges fapusztulás indulhat el (elöregedés, vihar- vagy rovarkár által), ami tartós szénkibocsátást vált ki, vagyis mintha felgyújtottuk volna az erdőt, csak lassúbb ütemben (11. ábra). Van, ahol a védelem reménytelenségét felismerve, a hatóság visszaadta az erdészek kezelésébe a védett területet (Stojnic & Mátyás 2016).
A működőképes ökoszisztéma faji és genetikai diverzitása normális körülmények között követi a változásokat. Jelenleg azonban sem a fizikális, sem a biológiai környezet változása nem normális, hanem extrém mértékben alakul át, amelyhez a hosszú életű, helyhez kötött fajok (vagyis az erdei fák) nem tudnak kellően alkalmazkodni, amit egészségi állapotuk folyamatos romlása bizonyít.
A regenerálódás elvárása koncepciótlan kivárásra csábít (Mátyás 2025). Emiatt a természetvédelem stratégiáját is a hosszú távú, dinamikus megközelítés kell vezesse. Vagyis a teendőket elsősorban nem a feltételezett „természetes állapot” visszaállítására, hanem az ökoszisztéma hosszú távú alkalmazkodóképességének fenntartására kell koncentrálni.
Ez és a szénmegkötő-képesség egyidejű fenntartása folyamatosan szükségessé teszi az adaptív, természetközeli beavatkozást. A természetes bolygatás imitálása és a jövőben klímatoleráns fafajok segítése egyre több helyen igazolja, hogy az adaptív, természetközeli erdőművelés – elviselhető mértékű vadnyomás mellett – képes ellenállóbb, változatos szerkezetű állományokat létrehozni, mesterséges beavatkozás révén (Standovár et al. 2024).
Ezek az elvek mind az alkalmazkodó erdőművelés, mind pedig a dinamikus természetvédelem vezérfonalai kell legyenek. Ebben az értelemben az erdészeti és a természetvédelmi megközelítés célkitűzései között nem lehet ellentmondás.
A kompromisszum létrejöttének feltétele, hogy a természetvédelem a hosszú távú, természetközeli erdészeti kezelés módszereit a természet védelmével összeegyeztethető lépésnek tekintse.
Viszont az erdőgazdálkodók el kell sajátítsák azt a szemléletet, amely a produkció optimálásán túl az élő sokféleség fenntartását az erdő életbiztosításának tekinti. Ez megvalósítja a hagyományos értelemben vett tartamosság (fenntarthatóság) koncepcióját, de nem hatósági kényszerként, hanem evolúciós-ökológiai alapon.
Köszönetnyilvánítás: a kézirat előkészítését hasznos tanácsokkal támogatta Ferenczi Tamás és Kronekker József (Szombathelyi Erdészeti Zrt.). A helyszínmegjelölés nélküli hazai felvételek a Kőszegi-hegységben készültek.
Illusztrációk: EU, ccb.se, duh.de
Irodalom
Borovics A. & Király É. 2024: Az államok közötti kvótakereskedelem és a köteles piacok szabályozásának áttekintése. Erdészeti Lapok 159(9): 370-375.
Borovics A., Király É. & Kottek P. 2024: A hazai erdészeti és faipari szektor szénmérlegének előrejelzése az erdőipari szén modell felhasználásával. Erdészeti Lapok 159(1): 1-18.
Cseke K. 2024: Erdőművelési beavatkozások hatása a bükkösök genetikai struktúrájára. In: Bartha D., Csóka Gy. & Mátyás Cs. (szerk.): A bükk és a bükkösök Magyarországon. Soproni Egyetem Kiadó 107- 110.
Csóka Gy. & Hirka A. 2013: Az idegenhonosok „már a spájzban vannak”! Erdészeti Lapok 148(6): 177–178.
Fodróczy E. 2022: Erdeink egészségi állapotváltozása az EVH eredményei alapján. Erdészeti Lapok 157(12): 442-443.
Führer E. 1995: Csapadékvízben oldott tápanyagbevitel bükkös, kocsánytalan tölgyes és lucfenyves ökoszisztémákban. Erdészeti Kutatások 85: 9-34.
Führer E., Gálos B., Rasztovits E., Jagodics A. & Mátyás Cs. 2017: Erdészeti klímaosztályok területének várható változása. Erdészeti Lapok 152(6): 174-177.
Kovács Zs. 2000: A fatermékek versenyképessége Európában. In: Mátyás Cs. (szerk.): Páneurópai kezdeményezés az erdők védelmére. Budapest, MTA Erdészeti Bizottság 51-64.
Kremer A., Chen J. & Lascoux M. 2025: Chimes of resilience: what makes forest trees genetically resilient? New Phytologist doi: 10.1111/nph.70108
Mátyás Cs. 1992: A természetes erdőállapot visszaállításának esélyeiről, az alföldi erdők ürügyén. Erdőgazdaság és Faipar 46(9): 24-26.
Mátyás Cs. 2008: Valóban vándorolni fognak-e erdeink a klímaváltozás következtében? Erdészeti Lapok 143(1): 18-20.
Mátyás Cs. 2021. Antropocén: egy új korszak a Föld Rendszer történetében? Erdészeti Lapok CLVI: 2, 56-58.
Mátyás Cs. 2025: Természet vagy erdészet? Koncepciók és illúziók az erdei ökoszisztémák működéséről. Erdészeti Lapok 160(2): 50-52.
Standovár T., Ruff J., Kenderes K. & Barton Zs. 2024: Természetközeli erdőgazdálkodás az Ipoly Erdõ Zrt. Királyréti Erdészeténél IV. Természetes bolygatások és hatásaik. Erdészeti Lapok 2024(12): 522-528.
Stojnic S. & Mátyás Cs. 2016: Ártéri kocsányostölgy-gazdálkodás Szerbiában, a termőhelyváltozás szorításában. Erdészeti Lapok 151(10): 326-329.
Zellweger, F. … Berki I. … Coomes, D. 2020: Forest microclimate dynamics drive plant responses to warming. Science 368(6492): 772–775.
[1] „szén” alatt az összes üvegházgáz hatása értendő, CO2 egyenértékben kifejezve
A cikk első megjelenése az Erdészeti Lapok 2025. májusi lapszámában volt.
