A kormány a szomszédunkban zajló háborúnak az orosz kőolaj és gázszállításokkal kapcsolatos következményeire reagálva energia-veszélyhelyzetet hirdetett. Ehhez kapcsolódóan deklarálásra került, hogy a fosszilis energiahordozók alternatívájaként az áram mellett a biomasszának, kiemelten a fának a jövőben lényegesen nagyobb szerep jut a hazai hőenergia termelésben. Várhatóan elrendelésre kerül majd a tűzifára vonatkozó export tilalom is.
Jelen cikkben azt szeretnénk körbejárni, hogy az erdei biomassza előtérbe kerülésének milyen hatásai lehetnek az ágazatra, milyen mértékben tudunk megfelelni az elvárásoknak, hogyan tudnánk azoknak jobban megfelelni, illetve milyen objektív, hazai és uniós korlátokkal kell számoljunk.
Mindenekelőtt nézzük a kialakult helyzetet. A nemzetközi és hazai fapiacon a covid járványt követő építőipari boom elsőként az épületfa árát állította emelkedési pályára. Ekkor még senki nem gondolta, hogy az épületfa után „kullogó” tűzifa ára is hamarosan megindul felfelé. Pedig az intő jelek, az alapanyag és a munkaerő árának növekedésében manifesztálódó inflációs nyomás kezdetektől befészkelte magát az erdészeti ágazatba is. A bemeneti oldalon tapasztalt költségnövekedés aztán logikus módon az árakban is kezdett megjelenni.
Ez már akkor arra ösztönözte az előrelátóbb vásárlókat, hogy a még nagyobb árnövekedést „megelőzendő”, a szokásosnál nagyobb tételben vásároljanak.
S amikor már-már azt gondoltuk, hogy a fapiac normalizálódik, jött az Orosz-Ukrán háború, ami újabb lökést adott az áraknak. Az egyre határozottabb háborús szankciókat, ellenszankciók követik. Európa számára ennek egyik legfájdalmasabb, s legfenyegetőbb eleme az Oroszországból érkező fosszilis energiahordozók megjelenő ellátási bizonytalansága.
E helyzetben a döntéshozók, tegyük hozzá logikusan, a hőenergia ügyében deklaráltan az áram (napenergiából, atomerőműből) és a biomassza mellett teszik le voksukat. Utóbbi egyébként megfelel az uniós célkitűzésekhez igazodó hazai energiastratégiában megfogalmazott célkitűzésnek is, ami 2030-ig a megújulók arányának 20%-ra emelését tartalmazza. 2020-ban ez az arány 13,9% volt, melyből a háztartási tűzifa 70%-ban részesedett. A megújulók arányának tehát már rövid távon további jelentősebb növekedése várható. Ezen belül pedig az erdei biomassza várhatóan mindaddig előtérben marad, amíg az alternatív energiaforrások termelésének technológiája nem tisztul le, és hatékonysága nem javul.
A lakosság is érzi a helyzet komolyságát, s épületenergetikai beruházásokkal párhuzamos fűtési rendszerek kiépítésére törekszik. Ez sok esetben a fával való fűtéshez való visszatérés lehetőségének biztosítását jelenti.
Megjelent tehát egy olyan tűzifakereslet, melynek ösztönzője a (vész)tartalékképzés arra az esetre, ha akadozna a gázellátás. A keresletet persze az is növeli, hogy jó emberi szokás szerint, picit többet vásárolunk, túlbiztosítva ezzel magunkat.
Hazánk az elmúlt évtizedben nettó tűzifa exportőr pozícióban volt. Ez akár azt is sugallhatná, hogy az ellátással alapvetően nem lesznek gondok, s reméljük, hogy így is lesz. Jelenleg viszont azt tapasztaljuk, hogy – a korábban említett átrendeződés miatt – a tűzifa piacon jelentős kereslet alakult ki: egyidejűleg nagyon sok megkeresés, vásárlási szándék jelenik meg a tüzépeken, erdészeteknél, erdőgazdálkodóknál, ami – részben amiatt is, hogy nyáron a fakitermelések általában szünetelnek – átmeneti ellátási zavarokat okoz. Import pedig kevésbé jöhet szóba, szomszéd országokból érkező nagyobb mennyiségű tűzifával jelen helyzetben nem érdemes számolnunk.
Ezt a helyzetet nyilvánvalóan kezelni kell, melynek kapcsán az a kérdés is felmerül, hogy a fakitermelések szintjének emelése a fenntartható erdőgazdálkodás keretein belül lehetséges-e?
Ismert, hogy a magyar erdőkben az éves növedéknél (13 millió m3), és a tervszámokat tartalmazó körzeti erdőtervi lehetőségeknél (9,2 millió m3) is lényegesen alacsonyabb a jelenlegi kitermelés (7 millió m3). Az elméleti lehetőség, a tartalék tehát megvan, kérdés, hogy mozgósítható-e?
A kérdés megválaszolása kapcsán felvetődik néhány hazai, illetve uniós szintű, sok esetben régóta halogatott erdészetpolitikai, és stratégiai kérdéskör. Ezek egy része amúgy is napirenden van, a veszélyhelyzet csupán felgyorsíthatja a folyamatot.
A magánerdők közel felében nincs erdőgazdálkodó. Milyen módon lehetséges e gazdátlan, vagy éppen az alacsony jövedelmezőségű erdőkben rejlő faanyagpotenciál mozgósítása? Segíthet-e ezen a helyzeten a korábban már bizonyított szakirányítói támogatás ismételt bevezetése, illetve az új erdőhasználati jogcímek alkalmazásának átgondolt szabályozással, és szükség esetén támogatási intézkedésekkel való gördülékennyé tétele? Jelenleg komoly mennyiségű faanyag „reked” az osztatlan közös tulajdonú erdőkben, csak azért, mert a tulajdonosok nem tudnak egyezségre jutni.
Rendelkezésre áll-e a megfelelő erdészeti kivitelező kapacitás a növekvő igények kielégítésére? S itt nem csak a fakitermelői, hanem az ennek eredményeképpen keletkező erdősítési, ápolási munkákra is gondolnunk kell.
Előbbi kapcsán: van-e, lesz-e mód az erdészeti gépek beszerzésének átgondolt támogatására, akár erdészeti szolgáltató gépcentrumok kialakítására? Tudomásul kell vegyük ugyanis, hogy a kézi eszközökkel végzett erdei munka a nehéz munkakörülmények között a munkaerőpiacon ma már nem vonzó. A kapacitások növeléséhez, de a talpon maradáshoz is gépesítésre van szükség.
Megnövekszik-e az erdőkben az illegális fakitermelés veszélye? Szükséges-e további operatív intézkedés ennek megelőzésére, esetleges kezelésére?
Milyen módon lehet, illetve szükséges a vonatkozó ágazati politikát más ágazatokkal –építőipar, energiaipar – összehangolni?
S ha már politika, az EU erdészeti vonatkozású környezetpolitikái az elmúlt évtizedben enyhén szólva sem támogatták az erdőkben az energetikai célú fakitermeléseket. Milyen módon lehet, tudjuk e politikákat finomhangolni, ha kell revidiálni, úgy, hogy egyrészt az eredeti környezetpolitikai célok se szenvedjenek kárt, másrészt az erdők hozzájáruljanak Európa energiabiztonságához, s mindeközben figyelembevételre kerüljenek a nemzeti. illetve regionális sajátosságok?
Sok a kérdés, s sok az alternatíva. Egy biztos, ha a határainkon túli helyzet a sors kegyéből kedvezően is alakul, e kérdésekre a választ mihamarabb meg kell adnunk, kapnunk. Ezt a klímapolitikai és környezetpolitikai megfontolásokból korábban is tudtuk, tudjuk már egy ideje.