Több mint két hónapja hullámzanak a kedélyek a lombkoronasétánynak „csúfolt” nyírségi faépítmény körül, miközben arról alig esik szó, hogy egyáltalán mire lenne való? Mit kellene látni egy ilyen pár méter magasságban kialakított szerkezetről – pláne annak tudatában, hogy valódi erdő sosem volt körülötte?
Szerző: Dr. Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője
Még márciusban röppent fel a hír, hogy mire elkészült egy lombkoronasétány, kivágták alóla az „erdőt”. A létesítmény tulajdonosa, a települési polgármester nyilatkozata szerint nem volt feltétel a fák jelenléte. Újabban kreatív újságírók mesterséges intelligenciával felturbózott Photoshoppal „varázsoltak” erdőt köré, amely, ha a valóságban is létezne, bizonyára nagyszerű élményt nyújtana a látogatónak. Na, de milyen lett volna az élmény az eredeti elgondolás szerint?
Mi is az a lombkoronasétány?
A madárhangoktól zajos, sötét és párás esőerdőben kanyargó ösvény a fából ácsolt fogadóépülethez vezet – ahol kis lépcsőzés után eljutunk az indító teraszra. Itt kezdődik a móka. A szakadéknak is beillő mély völgy fölött függőhíd ível a következő, már élő fára épült platformig; a keskeny járdát két oldalról sűrű drótháló szegélyezi, korlátként pedig vastag kenderkötelek szolgálnak. Libasorban haladhat rajta végig meghatározott számú ember. Malájok, japánok, néhány amerikai turista, akikkel együtt érkeztem a nemzeti parkba. A függőhíd enyhén imbolyog, ahogy rálépek, és a talajszint minden lépéssel távolodik. Egyszerre csak 20-25 méter magasságban, tátongó mélység felett találjuk magunkat; az óriási fák „hóna alatt” – ahol a masszív, liánokkal és különös, fán lakó növényekkel borított törzsek még mindig az ég felé törnek, hogy végül ernyőszerű, roppant koronákká terüljenek szét. A függőhíd néhol kényelmesebb járdának adja át a helyét, ahol még inkább elmerülhetünk Borneó esőerdeinek szépségében. A látvány felejthetetlen – és nem csak azoknak, akik esetleg tériszonnyal küzdenek, hanem mindenkinek, akit a növényvilág sokfélesége, a ritkán látott formák rabul tudnak ejteni.
A lombkoronasétányok eredetileg kutatási célokat szolgáltak a trópusi esőerdőkben, ahol a megfigyelni kívánt növények és állatok jelentős része soha nem kerül a terepen mozgó kutatók szeme elé, hiszen 30-40 méteres magasságban élik le életüket. Idővel inkább turisztikai célokat kezdtek szolgálni az építmények (a kutatók más műszaki megoldásokhoz – pl. emelődarukhoz – folyamodtak), és bár mára minden kontinensen megjelentek, a leglátványosabb példáik most is a trópusokon kereshetők fel. Ezen a linken például érdekes merítést kapunk a híresebb lombkoronasétányokról, Németországtól Ruandáig.
A nyugat-ausztráliai Óriások Völgyének erdejében 400 éves eukaliptuszok között vezetnek a függőhidak, Guyana vagy Costa Rica sétányaira a különféle majomfajok, tukánok, fákon élő orchideák látványáért érdemes ellátogatni, Németországban pedig a Hainich Nemzeti Parkban függőhidak helyett a nálunk is jellemzőbb, merev szerkezetű járdákon lehet hosszasan gyalogolni – a kedvcsináló szerint akár vadmacskát is lehet róla látni (bizonyára van rá némi esély, de azért ne számítsunk rá feltétlenül). A grandiózus európai – pl. bajor, cseh, szlovák vagy osztrák – lombkoronasétányok inkább „dinamikussá tett” hegyvidéki kilátóként funkcionálnak, és különleges építészeti megoldásaikkal ejtik rabul a látogatót. Gyakran egyszerre kínálnak akadálymentesített útvonalat a kevésbé edzett túrázóknak, és némi „kalandpark jelleget” az arra fogékonyaknak például alternatív függőhídelemekkel, csúszdákkal.
A magyarországi lombkoronasétányokról is több összeállítást lehetett olvasni az elmúlt évek építkezési hullámaival párhuzamosan; legutóbb pedig az elhíresült nyírmártonfalvai építmény apropóján. Közös jellemzőként itt is az építészeti megoldások jelentik az „érdekességfaktort” – a hosszukat, magasságukat, technikai megoldásaikat szinte minden cikk alapvető tudnivalóként részletezi. A hazai építmények persze eltörpülnek a külföldi „nagy testvérek” mellett – általában 10 m körüli magasságban tekeregnek a fák között. Kilátók, csúszdák nálunk is színesítik az összképet (a makói, ártéri lombkoronasétány esetében pedig az elmaradhatatlan hagymamotívum sem maradhat el – itt a kilátó tetejét képezi.) Ami az erdei élővilággal való ismerkedést illeti, kötelező elemként természetesen szó esik róla – hiszen ez adja papíron a lombkoronasétányok legfontosabb „küldetését” –, hogy tudniillik „új szemszögből lehet az erdő élővilágát megismerni”. A „hihetetlen”, „fantasztikus” stb. jelzők éppen úgy a klisés, tapasztalati hátteret nélkülözőnek tűnő leírásokhoz tartoznak, mint a „megismerés”, „felfedezés” és a „kaland”. Jó, de mit látunk?
Látunk, de mit?
A trópusokon aligha kerülhetjük el, hogy fánlakó (ún. „epifiton”) növényekre csodálkozzunk rá, vagy különleges állatok – pl. repülő gyíkok – suhanjanak el mellettünk, hiszen az itteni erdei élővilág nem csak döbbenetesen fajgazdag és nagy egyedszámú, hanem a teremtmények egy része valóban kizárólag a fák lombsátrában éli az életét. A mérsékelt övben – például hazánkban – az erdei élővilág sokkal kevésbé változatos és tömeges, valamint nem oszlik meg úgy a talaj- és a lombkoronaszint között, mint a trópusi esőerdőkben. A látványosabb fajok többnyire a talaj közelében élnek (a gyep- és cserjeszinthez kötődnek, mint búvó- és táplálkozóhelyhez), de ha nem, azért onnan is megfigyelhetők. Gondoljunk a virágos növényekre (beleértve a hazai orchideákat), az emlősök többségére (különösen a patásokra), a mohákra, gombákra, bogarakra, lepkékre stb. Az európai mókust, nyestet vagy a denevéreket is könnyűszerrel megfigyelhetjük a „földszintről” – és egy 10 méter magas építményről sem kerülünk hozzájuk közelebb. Vannak persze magasan a fák törzsébe vájt odúk, ahol a madárfiókákra is rápillanthatnánk – de ugyan ki szeretné háborgatni a rémült madárcsaládot, kockáztatva, hogy a tojó végül abbahagyja az etetésüket?
Akkor végül is, mit keresünk odafönt? Mielőtt rátérnénk a válaszra, képzeljünk el a nyírmártonfalvai lombkoronasétányt úgy, hogy megmaradt körülötte „az erdő”. Azaz a sorokba ültetett fákból álló nyárültetvény. Itt jutunk el ugyanis a címben feltett kérdésig, hogy mit kellett volna látnunk erről az ominózus építményről… A nyárültetvény nem erdő, hanem faültetvény. (A rend kedvéért meg kell említeni, hogy a faültetvények is az erdőtörvény hatálya alá esnek, ám ettől még nem számítanak erdei élőhelynek.) A faültetvények az igazi erdőhöz képest egyetlen fafaj egykorú, hálózatban ültetett példányaiból állnak – lényegében mezőgazdasági kultúrák, mint a kukoricatábla. Cserjék véletlenszerűen találhatók bennük – ha egy-egy odahullott magból kikeltek –, az aljnövényzetük pedig leginkább szegényes gyomközösségként jellemezhető. Az ültetvény általában 30-40 évig létezik, akkor a „vágásérett” fákat kivágják, a talajt felszántják, majd elültetik a facsemeték újabb generációját. Pontosan úgy, ahogyan Nyírmártonfalván történt. Vagyis amit láttunk volna a lombkoronasétányról, az nem lett volna egyéb, mint a nyárfák teljesen egyforma koronái a vékony ágakkal, és a szélben susogó levelekkel. Talán némelyik ágon megpillanthattunk volna egy-egy apró bogarat, vagy távolabb egy rászálló madarat – pont úgy, mint ahogyan az a talajról nézve is megfigyelhető. Mivel a sétány síkságon épült, panorámát sem nagyon várhatunk tőle. Hát erről maradtunk le, nem többről, és nem kevesebbről. A faépítmény magasságából fakad persze némi „térélmény” – ami amúgy egy vadászlesről is „élvezhető” –, csak az ára tűnik aránytalanul soknak, méterenként kicsit több mint 600.000 forintért. (Ha egy pillanatra elszabadítjuk a fantáziánkat, el tudnánk képzelni napraforgótábla, repceföld vagy karácsonyfa-ültetvény feletti lombkoronasétányt is – a látvány bizonyára szokatlan és egyedi lenne, csak az a kérdés, hogy a társadalmi haszon arányos volna-e a befektetett forrásokkal…)
Kell-e nekünk lombkoronasétány egyáltalán?
Fákat magasabb pontokról szemlélni sok helyen van módunk. A természetes kilátóhelyek – sziklakibúvások, hegycsúcsok – adnak erre lehetőséget. Az épített kilátók között is sok olyan akad (a budapestiek figyelmébe a Nagy-Hárs-hegyen találhatót ajánlhatnánk), ahol az erdőt szinte „emeletről emeletre” lehet végig csodálni – bár talán nem túlzás állítani, hogy a látogatók többsége a legfelső szintet részesíti előnyben, ahol már nem „zavarják” a fák a kilátást. A vadászlesek szerepe szintén az, hogy fentről pásztázhassuk az erdőt – kellő türelemmel várva a szürkületi órákban elő is kerül a szarvas, vagy a vaddisznókonda. Aki nem kíván az erdőbe menni, de egy társasház belső udvarára, vagy kertre néz az emeleti erkélye, máris megkaphat valamit a lombkoronasétányok perspektívájából. De rugaszkodjunk el a hétköznapi helyszínektől, és képzeljük el, ideálisan milyen egy jó lombkoronasétány.
Olyan helyen épül, ahol valóban új nézőpontból látszik a táj, és maga az erdő. Lehetőség szerint a természetes, változatos fafajösszetételű, idős fákból is álló erdő. A látogatást megfelelően szabályozzák a parkolók és egyéb infrastruktúra kialakításával, a nyitvatartási idővel, az egyszerre az építményen tartózkodók számával stb. A gondos vonalvezetés mellett olyan információkat nyújt, amit tényleg haza tud vinni a látogató – mindenekelőtt alapvető erdőökológiai, erdődinamikai ismereteket. Például hogy a sétányról is látható halott fa valójában sok száz különböző faj élőhelye, amit nem eltávolítani kell az erdőből, hanem megtartani. Hogy az idős erdő szerkezetét ideális esetben a szelek és a jégtörések alakítják, nem pedig a láncfűrész. Hogy az erdő valamennyi őshonos lakójára szükség van, amelyek számára meg kell őrizni az életfeltételeket – ami a látogatóktól is odafigyelést kíván. Vagy hogy miért okozhat károkat, ha túl sokan vagyunk az építményen, valamint elviselhetetlen zajt és fényszennyezést okozunk az egész év során; miként járul mindez az ökoszisztémák leromlásához.
A fentiekből következik, hogy hazánkban ideális helyet szinte alig lehet találni egy lombkoronasétánynak. Vagy a környezet olyan leromlott állapotú, hogy a természeti értékek bemutatására szakmailag alkalmatlan, így jobb híján a látogatók is „játszótéri berendezésként” vagy „fapados vidámparki eszközként” tekinthetnek az alkotásra. Ahol viszont a természet egy kis részlete jó állapotban maradt, amire Magyarországon alig van példa – az erdőknek például alig fél százaléka sorolható ide –, ott a lombkoronasétány könnyen válik igen kártékony eszközzé; a turisztikai igénybevétel csúcsra járatásával lényegében megsemmisíti a bemutatni kívánt értékeket. A talaj lepusztul, a levegő és a vizek elszennyeződnek, az ökoszisztéma érzékenyebb, mégis kulcsfontosságú fajai elpusztulnak, vagy elköltöznek. (Ami sajnos nem feltétlenül riasztja el a beruházót, vagy tántorítja el a projekt létrejöttében közreműködő döntéselőkészítőket és döntéshozókat – így a pályázat bírálóit, a tervezőket, a hatástanulmányok szerzőit, a hatóságokat stb.)
Konkrét példát is hadd említsünk: a WWF Magyarország sok-sok egyeztetésen igyekezett meggyőzni a budapesti Hegyvidék önkormányzatát, hogy a cseh és német mintákra elképzelt óriás lombkoronasétány egyszerűen nem fér el a Normafán. A Magyarországon páratlan, nagyon idős fákból is álló kirándulóerdő töredéke például a fotókon látható bajor Steigerwaldénak, miközben a turisztikai terhelése már most a határokat feszegeti. Ráadásul több kilátóponttal, sőt, a János-hegyen épített kilátóval már jelenleg is rendelkezik. Végül egy rendkívül konstruktív és lelkes építész csapat segítségével sikerült olyan, a tájhoz, az erdőhöz és az ismeretterjesztési célokhoz is illeszkedő tervekben megegyezni, amit minden szereplő el tudott fogadni – köztük a természetvédelmi kezelő Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság is.
Látogassunk ezek után lombkoronasétányt? Egyszer-egyszer megéri, hiszen az építészeti megoldások, az elhelyezés, a lombkoronák terében mozgás nagy élményt jelenthet, amit kiegészíthet némi új tudás. Különösen ott érdemes vállalkozni a sétára, ahol a fenti tényezők figyelembevételével, arra alkalmas élőhelyen hozták létre. Jó, ha felkészülünk a látnivalókra, és ezáltal még jobban kihasználjuk az új perspektíva adta lehetőségeket. Fontos szempont, hogy magunk is minimális káros hatásra törekedve közelítsük meg, kevés zajt, szemetet odajuttatva, alacsony ökológiai lábnyomra törekedve. Alapvető cél, hogy a döntéshozók is egyre tudatosabb és tájékozottabb látogatókra számítsanak, és csak ott jöjjenek létre efféle beruházások, ahol tényleg van értelme.
Hogy nyárültetvényben van-e értelme, azt mindenki döntse el maga. Először érdemes lent, a fák között sétálva bejárni az ültetvényt, és jól átgondolni a célokat.
A témához kapcsolódva ajánljuk az éppen futó ismeretterjesztő posztsorozatunkat, amelynek egyik eleme arra hívja fel a figyelmet, hogy az erdőterületünk az utóbbi száz évben nagyrészt az ültetvények és más “műerdők” telepítésével duplázódott meg – “valódi erdő” az országnak alig több mint 10%-án található, és ezek nagy része is távol van a természetes – akár egy lombkoronasétányról is jó szívvel bemutatható – állapotoktól.
forrás: WWF
