FATÁJ-online szaklap: események, gazdasági jelenségek a faiparban, bútoriparban, asztalosságban, erdőgazdálkodásban és a kapcsolódó területeken.
Követés

Közelgő események

Dénes Károly és a hegyháti magánerdők

November közepén mintegy ötven erdész szakember vett részt azon a terepi rendezvényen, melyet az Országos Erdészeti Egyesület Szombathelyi Helyi Csoportja és a Szombathelyi Erdészeti Zrt. szervezett. A továbbképzésnek is számító szakmai tapasztalatcsere egyik fő programja azoknak a hegyháti magánerdőknek a megtekintése volt, amelyekben Dénes Károly erdész évszázados tabukat döntögető, sajátos és eredményes, természetszerű módszereket alkalmaz. A neves szakember nekünk is megmutatta birodalmát.

A Jeli Arborétum bejáratánál várakozunk. Bár a kert már bezárt, akad jócskán átmenő forgalom az erdei műúton. Nem akad egy sem a mellettünk elhúzó személyautók, kisteherautók között, amelyeknek vezetője és utasai ne üdvözölnék legalább egy kézmozdulattal a zöld kalapos, őszen is fiatalos erdészt.

Dénes Károlyt szinte mindenki ismeri a környéken. Tekintélye van a hegyháti szakembernek, aki, amíg várakozunk, éppen vándortáboros élményeit meséli. A nyáron több diákcsoportnak vezetett élvezetes erdőismereti túrát.

Fotók: Unger Tamás

A terepjáró lassan billeg az őszbe öltözött erdők között. Közben Károly arról beszél, hogy 42 éves államerdészeti szolgálat, benne 29 éves pagonyvezető főerdészi munka után miként lett magánerdész, és hogyan keresett saját maga számára merőben új módszereket a magánerdő-gazdálkodásban. – 1995 után, a kárpótlás és a részaránytulajdon kiadását követően a szüleim visszakapták a tsz-be bekerült javaikat, így az erdőket is – kezdi történetét Dénes Károly.

– Akkor már csaknem húsz éve erdészkedtem, az ipari erdőkön szocializálódtam. Akkoriban az erdőgazdaság a Falco Fakombinát nyersanyag-szolgáltató részlege volt. Ezek után belecsöppenni a maszek világba nagy váltás volt. Az addigi gyakorlatom és az erdőtervben előírtak szerint végrehajtottam egy tarvágást, amelynek következményeit aztán kénytelen voltam elviselni. Ha az erdőt levágom, akkor a törvény szerint kötelező a felújítás. Akkor már nincs kihátrálás a dologból. Levágtuk, bekerítettük, gyönyörűen megtörtént az erdősítés első kivitele. Csemetekert minőségű lett, ahogyan kikelt a csemete. De aztán jött a feketeleves. A környékről behullott magoknak köszönhetően a talajbolygatás hatására a területet elárasztotta az akác. Innen kezdődött a Don Quijote-harc, az akáccal való viaskodás.

Végül sikerült belőle tölgyerdőt csinálni, de rendkívül nagy költség árán, így alig jutott valami a tulajdonosoknak a bevételből. Akkor elgondolkodtam rajta, biztos, hogy ez a helyes út? Mert állami alkalmazott erdészként nem igazán láttam át a végzett munka pénzügyi részét. Magánerdészként, erdőgazdálkodóként és tulajdonosként viszont egész más szemléletre volt szükség. A költségeket én finanszírozom, látok minden forintot, hogy az melyik irányba megy. Azóta olyan megoldásokat keresek, amelyekkel nem keletkezik felújítási kötelezettségem. Ebben az időszakban kerültem kapcsolatba a Pro Silva mozgalommal, mely természetes folyamatokra alapozó módszereket hirdetett. Ez a szellemiség 2004–2005-től rám is egyre nagyobb hatással volt. A fő motiváció a költséghatékonyság, a gyakoribb fahasználati lehetőség és az egyenletesebb jövedelembiztosítás volt a tulajdonosi kör részére. Az is szempont volt, hogy a hosszúperesztegi helyi lakosokból álló akkori tulajdonosi körnek leginkább tűzifára volt szüksége. Tehát, ha nem vágom le az erdőt és viszonylag gyakran tudok fát termelni, akkor a tulajdonosok érdekeit száz százalékosan képviselem. Ha én tarvágás után tölgyest létesítek, akkor ott harminc évig nem lesz bevétel, de tűzifa is csak botfa.

Csehi község határában megállunk egy középkorú, ötvenéves fenyőerdőnél. Először csak az tűnik fel, milyen szép őszi színben pompázik az erdő.

Ezt a színesedést az 50-60 év körüli fenyveserdő alatt növekedő, húsz év körüli lombos fák adják. Főként kocsányos tölgy és cser, de akad benne hárs, gyertyán és szelíd gesztenye is.

– Annak idején Trianont követően az erdészeti politika úgy gondolta, hogy a szükséges fenyőt saját hatáskörben megtermeljük. Ezért az ötvenes évek után rengeteg fenyőerdőt ültettek. Így kerültek az erdei- és feketefenyvesek a Vasi-Hegyhátra – magyarázza Dénes Károly. – Itt az az érdekes, hogy a telepített fenyves alatt látható őshonos lombos fákat nem ültette senki. Egész pontosan a szajkó dugiszálta el a makkot az avar alá. A szajkó a makktermés időszakában mintegy háromezer makkot gyűjt össze és spájzol el. Okos madár, a tölgyfán összegyűjtött makkot a fenyvesbe dugja el, mert a vaddisznó a tölgyfa alatt keresi, a fenyvesben viszont nem. A szajkó az eldugott makknak csak a felét tudja visszakeresni, ezért aztán marad bőven.

A kikelő csemeték is azért ússzák meg az éhes vaddisznókat, mert a fenyvesben nem keresik őket. A fenyők koronája átengedi a fényt, ezért a bekerülő lombos fajok meg tudnak erősödni. Ezt látva eldöntöttem, hogy ebben és az ehhez hasonló erdőkben tarvágás nem lesz, hanem a gyérítések során a fenyőállományt a fölső szintből fokozatosan, hosszú idő alatt leszedjük, és a fenyő után itt lesz a kész tölgyerdő. Ez maga a csoda. Ehhez csak a favágónak kell a megfelelő információt megadni. Amit kivág, azon kívül minden értékes. Semmi nem sérülhet. A bevett gyakorlat nem ez. Régen, úgymond, bozótirtással kezdték, a fa körül mindent kivágtak. Ez részben munkavédelmi előírás, de a szükségesség elvét érdemes követni. Itt a favágóim tudják, hogy ha kivágják, ami nincs kijelölve, és észreveszem, akkor itt befejezték a munkát, mehetnek máshova kenyeret keresni. Itt az a cél, hogy a fenyő főállományú erdőt átvezessük lombos erdővé, és a lombos erdőt örökerdő szellemben neveljük. Az ilyen típusú állományokat, a bevett szokás szerint, simán tarra vágják, aztán óriási költségen megpróbálják felújítani. Itt meg kész az új erdő, itt van a fenyő alatt. Fontos, hogy minél több fafaj legyen jelen, mert ettől lesz erős az erdő immunrendszere.

– Fontos ismernünk a természeti körülményeket is, mert nincs általános recept – figyelmeztet Dénes Károly. – A Vasi Hegyhát tetején vagyunk, az Ősrába kavicshordalékán. Itt összecementált kavics van, olyan, mint a beton. Nyár elején még sok helyen áll rajt a víz, utána meg olyan, mint a sivatag. Az a baj vele, hogy a gyökér nem tud átmenni rajta, vagy csak lassan. A tölgyek itt jól érzik magukat, viszont a gyertyán és az akác kevésbé. Ezért lehet a tölgyekre építeni. A jobb termőhelyeken számolnunk kell a gyertyán és az akác megerősödésével, ezért ott más módszereket kell alkalmazni.

Dénes Károly azt is hozzá teszi, hogy itt a folyamat végét 30-40 év múlva már valószínűleg egy másik erdész fogja irányítani, de hogy bizonyítsa igazát, megmutat egy másik erdőt is Szemenye határában.

Útközben megtudjuk, hogy mintegy 200 hektár erdőt kezel ebben a szellemben. Mutat akácost is, amit szintén szép lassan tölgyessé alakít, anélkül hogy egyetlen csemetét is ültetne. – A tölgynek, meg a csernek mély gyökere van, az akácnak meg sekély. Itt, a púpon, sínylődik az akác, ezért ilyen megtökösödött, és így felül tud kerekedni rajta a cser – mutatja az akác között, őszi lombszínükkel kiütköző tölgyeket.
Dám-bika vált át az úton, jelezve, hogy itt az erdésznek óriási vadlétszámmal is számolnia kell. Szemenye határában, egy középkorú tölgyesnél megállunk. – Na mit szólsz hozzá? – kérdezi Károly. Első látásra nincs benne semmi különös. Szép, több korú elegyes tölgyes áll előttünk. Láttunk már ilyet. Aztán leesik az állunk, amikor kiderül, hogy az erdő nemrég, még fekete fenyves volt.

– Ez a szemenyei tölgy-alsószintes fekete fenyves az előző erdőtervi ciklusban tarvágásra volt előírva – meséli Dénes Károly. – Ennél mostohább terület nincs. Júliusig víz alatt volt az egész, most meg sivatag. Tapsikolni kell mindennek, ami itt életben marad. Ha, egy ilyen területet tarra vágnak, azonnal fölvizesedik. Annyira leromlik a termőhely, hogy utána élet-halál harc ott bármit csinálni. Itt a 19-es tagban 2009-ben kerültem erdőgazdálkodói szerepkörbe. Eldöntöttem, hogy nem fogom tarra vágni. Mára a fekete fenyő állományt az utolsó szálig kigyérítettük. Ebbe is a madarak hozták be a lombos fafajokat. Most itt áll a helyén a középkorú tölgyes. Ezt tarra vágni halálos vétek lett volna. Sikerült úgy leszedni a fenyőt, hogy szinte érintetlen maradt a bent lévő lombos újulat. Az erdészeti hatóság is támogatta ezeket az elképzeléseket. Itt már 2011 szeptemberében húsz kiló vargányát szedtem. Nekem ez is szempont. Ráadásul ez azt is jelzi, hogy tényleg tölgyessé alakult az erdő.

Megnézünk egy középkorú tölgyest, ahol a termőhelyi adottságok miatt hiányzik az alsó szint. A gyérítéseket itt nem a szokványos módon végzik. A nevelővágások során általában az egyöntetű, azonos méretű fákból álló faállomány kialakítása a cél, itt azonban a felső szintben lévő legnagyobb fákat vágták ki, így lékek, a lékek mentén pedig újulatfoltok keletkeztek az erdőben. A cél, hogy a most még kissé homogén állomány vegyes korú örökerdővé alakuljon, így sohasem kell tarra vágni és költséges módszerekkel felújítani. Dénes Károly megmutatja azokat az odvas fákat is, melyeket „Ö” jelzéssel is ellátott, nehogy reflexből a fakitermelők kivágják, mert ezek az ökofák.

– Itt egymás fölött öröklakások vannak, amelyeknek a lakóit is ismerem – mutatja. – A középtarka harkály lakott benne és költött. Rajtuk kívül az odvas fák fontosak a denevéreknek, peléknek, méheknek és egy csomó más madárnak. Ezeknek a fáknak a műszaki értéke szinte nulla, de az erdei életközösség számára nélkülözhetetlenek.

forrás: VAOL

Előző cikk

Gazdaportré: id. és ifj. Támba Miklós

Következő cikk

Új OSB és forgácslapgyártó beruházás Törökországban



Stihl
(x) hirdetés
Kapcsolódó bejegyzések
Total
1
Share