Sikerült négy fő ágazatot kijelölni, hiszen az energiáink és az anyagi lehetőségeink korlátozottak: egyrészt a fiatalok utánpótlás-nevelésével, másrészt a tudásátadással, harmadrészt a design thinking ösztönzésével, negyedrészt a piaci lobbival foglalkozzunk.
– Hogyan került a szakmába?
– Mindenkinek azt mondom, hogy én diplomás fakukac vagyok, faipari egyetemen tanultam, Drezdában, ahová a véletlenek sora vitt el. Zseniális kőszegi gimnázium 4 éve után sikerült a felvételi is, kijutottam Drezdába. Kint oktatott egy magyar professzor az építészkaron és ő megengedte, hogy áthallgassak a belsőépítészek óráira. Úgy jöttem haza, hogy egy Sopronban honosított faipari diplomám lett és gyakorlatilag némi jártasságom belsőépítészetben.
– Ilyen képzéssel milyen volt munkát keresni?
– A minisztérium felajánlotta, mint ösztöndíjasnak, hogy két munkahely közül választhatok: vagy a Tisza Bútorgyárban vállalok munkát – számomra a világvégén Kőszeghez képest, vagy pedig Nagykanizsán, a Kanizsa Bútorgyárban, ahová az édesapám egyébként évtizedek óta szállított szövetet a munkája miatt. A döntés egyértelmű volt.
A Kanizsa Bútorgyárban megint csak szerencsés voltam, az akkori igazgatónak az volt a hozzáállása, hogy habár elvégeztem valami elméleti dolgot, de nem tudok még semmit a szakmáról, úgyhogy fél éven keresztül körbeküldött a gyárban. Egy-egy hónapot töltöttem minden szakmai területen. Elmentem tehát a famegmunkáló üzembe, a kárpitosüzembe, a kooperációs partnerekhez, és gyakorlatilag mindenhol sikerült személyes kapcsolatot kialakítani a munkásokkal, akik később rengeteget segítettek, amikor vezetővé váltam. Akkor 1500-an dolgoztak a Kanizsa Bútorgyárban, csak egy példa: 130 fős tmk-csapat volt, ami ma elképzelhetetlen egy ilyen gyárban. Ezt követően lehetőségem nyílt arra, hogy a fejlesztésen bútortervezéssel foglalkozzak. Rengeteget dolgoztunk, hogy a BNV bútorkiállítására bejussunk, őrzöm is a két nagydíjat, amit a munkánk során szereztünk. 1977-ben kerültem ide, igazán kreatív időszak volt. 1985-ben első alkalommal hirdette meg az Iparművészeti Főiskola a designmenedzser szakot. Úgy éreztem, ezt nekem találták ki. A diploma megszerzését követően kerültem a kereskedelmi igazgatói posztra. Műszaki beállítottságú létemre, gyakorlatilag meg kellett tanulnom nemcsak tényekről beszélni, hanem érzelmi megközelítéseket is közvetíteni.
– Milyen változást hozott a rendszerváltás a bútorgyár életébe?
– Egy exportpartnerünknek köszönhetően kiprivatizáltuk a Kanizsa Bútorgyárból a kárpitos részleget, és ettől kezdve gyakorlatilag a nyugdíjazásomig vezettem a Kanizsa Trendet, ami az ország egyik legjobb kárpitosbútor-gyárává nőtte ki magát.
– Mi az, amire szakmai téren büszke?
– Leginkább arra, hogy az a 450 ember, aki ebben a cégben dolgozott, az a barátom volt mind. Családias hangulatban tudtunk dolgozni, tudtam őket motiválni. A másik, amire büszke lehetek, hogy sikerült felépíteni az Andante márkát, 2004-re a célpiacunk 64%-a ismerte és tudatosan kereste termékeinket az áruházakban.
– A szakmai életben mit jelent a Fabunio? Milyen értékeket képvisel és milyen többletet jelent a tagoknak és a szakmának?
– Magával a szövetséggel 2004–2005 körül kerültem kapcsolatba, habár a német tulajdonos ezt nem nézte jó szemmel. Akkoriban nagyon erős nagyvállalatok voltak a Bútorszövetség tagjai, és nagy unszolásra én is beléptem a Kanizsa Trenddel. Ez egy nagyon jó hangulatú, felszabadult, vidám társaság volt, még ha a piaci körülmények nagyon hullámzóak is voltak. És hát meg kell mondjam, én ott barátokat szereztem. 2010-ben vállaltam el az elnökséget, és azóta is elnök vagyok. A tavalyi nagy fegyvertényünk, hogy az asztalosszövetség és a Bútorszövetség úgy döntött, hogy jobb, ha Magyarországon ennek a pici iparágnak egy közös hangja van, ezért eldöntöttük, hogy összeolvadunk. Ez a folyamat elindult, és idén július–augusztus körül lesz vége, amikor a törvényszék bejegyzi az összeolvadást.
– Miért fontos ez az összeolvadás?
– A folyamat során találtuk ki az új nevet, ami magában hordozza az összetartozást, valamint a fa és bútor rövidítést is, ez már önmagában sokat elárul. Azért jó, mert szakmai társakkal tudsz leülni egy asztalhoz konkurenciahangulat nélkül beszélgetni, lehetőségeket találni, ami segíthet a saját piaci fejlődéseden, olyan know-how-t tudsz összeszedni, amire máshol nem nagyon van lehetőség, hacsak nem drága pénzért megvásárolni. A Fabunio ez. Egy érdeklődő, nyitott figyelmű közösség.
A másik szempont, hogy így sikerült négy fő ágazatot kijelölni, hiszen az energiáink és az anyagi lehetőségeink korlátozottak: egyrészt a fiatalok utánpótlás-nevelésével, másrészt a tudásátadással, harmadrészt a design thinking ösztönzésével, negyedrészt a piaci lobbival foglalkozzunk. Vannak népszerű konferenciáink, aktívan részt veszünk kiállításokon, a minisztériumok figyelnek ránk, kikérik a véleményünket.
Szinte minden faluban van egy asztalos, tehát az egész országot lefedjük a tevékenységünkkel, és szeretnénk, ha ez még hosszú évtizedeken keresztül így folytatódhatna.
Szerző: Fazekas Ildikó
Az interjú teljes változata megtalálható a Fabunio weboldalán: www.fabunio.hu
„A fenti tartalom létrehozására az Európai Szociális Alap forrásainak terhére, európai uniós finanszírozásból, a GINOP-5.3.5-18-2020-00180 sorszámú projekt keretében kerülhetett sor.”
