A klímaváltozás már itt van, és a közeljövőben csak súlyosbodni fog. Sajnos az érintett területeken a megelőzés helyett egyre inkább a károkozás mérséklésére tevődik át a hangsúly. Nem kivétel ez alól az erdőökológia és az erdőgazdálkodás sem. Az alföldi és a déli lejtőket borító erdők megmentése érdekében nemcsak a vízvisszatartás lehetőségeit kell számításba venni, de akár az erdőt alkotó fafajok cseréjét is, bármennyire is ódzkodik ettől sok szakember. Interjúalanyunk, Gribovszki Zoltán, a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karának egyetemi tanára szerint egyes gazdaságilag hasznosuló erdőállományok minősége a klímaváltozás miatt már most is romlik.
Már napjainkban is érezhető, hogy romlottak az erdei vízviszonyok az évekkel vagy évtizedekkel ezelőtti állapothoz képest?
– Ennek megválaszolásához jóval régebbre kell visszamennünk az időben. Amikor szabályozták a legnagyobb folyóinkat, akkor az elöntési területeik, az egykori árterek már nem érhették el az Alföld jelentős területeit. Korábban az Alföld területének kétharmada legalább időszakosan elöntött volt. Ezáltal jó lehetőség volt arra, hogy az ott élő erdős vegetáció folyamatos vízellátást kapjon. A folyószabályozással ez a vízellátás csökkent, a folyók kanyarulatainak átvágásával pedig az áramlási sebesség megnőtt, a meder mélyült, és emiatt a környező területek talajvízszintje is mélyebbre került. A trianoni békekötéskor elcsatolták Magyarországtól a hegyvidéki területeket, ami a honi erdőgazdálkodás szempontjából rendkívül káros volt, hiszen az erdővel borított területek több mint nyolcvan százaléka elveszett akkor. Emiatt felértékelődtek a síkvidéki területek, és azok vízellátása. A vízmérleg bevételi eleme alapvetően a csapadék mennyisége, amely jellemzően nem változik, csak az eloszlása. A síkvidéken ezt egészítik ki az erdő szempontjából igen lényeges többletvizek. A csapadékhoz képest a hőmérséklet azonban emelkedik. Így a párolgási kényszer drámaian megnő.
A fák érzékenyebbek a párolgási kényszer növekedésére?
– A fák gyökereikkel a mélyebb talajrétegeket is elérik, tehát annak vízkészletét is hasznosítani tudják. Ha az őszi esők az így „elfogyasztott” mélységi vízkészleteket visszapótolják, akkor igazából nincs semmi gond. Elsősorban azokkal a területekkel van gond, ahol olyan sekély a talaj, hogy nem tud vizet raktározni, illetve sekély gyökérzetű fák nőnek a területen. Ez utóbbiak igénylik, hogy a felszínhez közel is legyen nagy mennyiségű víz a talajban, vagy akár folyamatosan víz szivárogjon a felszínen. Ebből a szempontból a déli kitettségű lejtők vannak veszélyben, hiszen itt a besugárzás is sokkal erőteljesebb, és a talaj vízmegtartó képessége is általában rosszabb. Az alföldi területek vízmérlege már eleve negatív, hiszen a potenciális párolgás, vagyis az energetikailag lehetséges párolgás és a leeső csapadék hányadosa (az ariditási index) egynél nagyobb – tehát a párolgás erősebb, mint a csapadék mennyisége. Az erdők, ha lehetőségük van rá, szeretik a potenciális párolgást teljes egészében kihasználni. Tehát szinte annyi vizet használnak fel, amennyit csak lehetséges. Eközben a fák jelentősen hűtik a környezetüket, de vannak egyéb pozitív ökoszisztéma-szolgáltatásaik is, azt azonban tudni kell, hogy ha az erdők hozzáférnek a vízkészletekhez, akkor azt fogyasztani fogják.
Milyen súlyosságú vízhiány károsítja már a fákat?
– Ha a fák számára nincs elérhető víz, akkor pusztulni kezdenek. Először a nedvesebb, humidabb klímát kedvelő fenyőfélék – például a lucfenyő – halnak el, amelyek egyébként sem voltak őshonosak Magyarországon. A 2000-es években a Zalai-dombságban, ahol jelentősebb bükkállományok voltak, már érzékelhető fapusztulás indult meg.
De az ország számos más területén is olyan kárláncolatok indultak el, amelyek az élettelen környezeti tényezők drasztikus leromlására vezethetők vissza.
A leromlott állapotú erdőállományok ellenálló képessége is csökken, a fás vegetációt károsító kórokozók is súlyosabb károkat okoznak, így jelentősen hozzájárulnak bizonyos fafajok pusztulásához.
Mi történik az elpusztult fák által elfoglalt területeken? Megszűnik az erdő, vagy más fák veszik át a helyüket?
– Jelentős fajátalakulás figyelhető meg a fás ökoszisztémáinkban. Az erdőtársulásokban terjednek a délről érkező fajok, amelyek a megváltozott környezeti tényezők közepette előnyt élveznek a korábban jellemző fajokhoz képest. Utóbbiak rendszerint a humidabb klímához alkalmazkodtak, így jelenleg és a jövőben csökkenni fog az elterjedésük. Az Alföld déli és középső részén azt várhatjuk, hogy többletvízforrások nélkül elképzelhetetlen lesz az erdők jelenléte.
Ha a fák számára nincs elérhető víz, akkor pusztulni kezdenek. Először a humidabb, nedvesebb klímát kedvelő fenyőfélék halnak el, de a Zalai-dombság jelentősebb bükkállományában már érzékelhetően megindult a fapusztulás.
Már ma sincs túl sok erdő az Alföldön…
– Így van. Már a 20. század elején azt prognosztizálták, hogy Magyarország síkvidéki területein a „normálisan működő” és biológiai produkciót hozó erdők túlélése többletvízforrások nélkül nem lehetséges. Természetesen a mezőgazdasági termőterületek térhódítása miatt is csökkent a síkvidéki erdők kiterjedése, bár az utóbbi időszakban kissé visszájára fordult ez a folyamat. Ma már az erdőterületek újbóli növelése a cél sok helyen, főként olyan mezőgazdasági területeken, ahol a növénytermesztés nem feltétlenül rentábilis.
Mit tudunk tenni a vízhiányos erdők megóvásáért? Egyáltalán elképzelhető-e olyan beavatkozás, amely érzékelhető változást hozhat, vagy csupán a változás leírására és követésére van lehetőségünk?
– Kétségtelen, hogy az erdő extenzívebb rendszer, mint a mezőgazdasági területek. Így az erdőkben a mezőgazdaságban jellemző öntözésről kevésbé lehet szó. A hegyvidéki területeken szóba jöhet a csapadék-visszatartás, a síkvidéki területeken pedig elsősorban a nagyobb folyókból történő vízpótlás merülhet fel. Mindkét beavatkozásra vannak már hazánkban szép példák. A hegyvidéki erdőterületeken a csapadék lefolyása az elsődleges vízbevételi forrás, miközben a csapadék mennyiségének 85-90 százaléka elpárolog. A lefolyó vízmennyiség nagyrészt a források alapvízhozamából származik, bár az árhullámok hirtelen hevesek lehetnek, a vízmennyiségük éves szinten nem jelentős, és gyorsan le is vonul. Magyarul, a patakok árhullámait hiába tartanánk vissza, ez az erdő vízellátása szempontjából elhanyagolható hatással járna. A hegyvidéki patakok árhullámainak tömege nagyjából a leeső csapadék egy százalékát teszi ki. A csapadékvíz visszatartásával a gyakorlatban emiatt inkább csak a völgyfenéki területek vízellátása tartható fenn. Bár ezek a területüket tekintve nem tűnnek jelentősnek, speciális ökoszisztémájuk (gondoljunk csak a völgyfenéki vizes élőhelyekre) mégis megőrizhető a vízvisszatartással.
Hogyan kell elképzelni a vízvisszatartást a gyakorlatban? Víztározókat kell építeni az erdőbe?
– A csapadékvíz-visszatartásra leginkább a hegyi úthálózathoz kapcsolódóan van lehetőség. Az út menti vízelvezető árkokból nem engedjük gyorsan elfolyni a vizet, hanem ki kell vezetni azt a szomszédos medencécskékbe, és itt tudunk egy új vizes élőhelyet létrehozni. Az ide vezetett víz aztán lassan fog elszivárogni, és táplálja a környező vegetációt.
A domboldalakra, hegytetőkre tehát nem lehet visszajuttatni a csapadékvizet. Mit lehet akkor az itt lévő erdők megmentése érdekében tenni?
– A vízigényes erdei ökoszisztémák fennmaradása sajnos kizárólag a völgyekben megoldható, emberi beavatkozással. A dombtetőkön és a déli oldalakon pedig mindenképpen fafajváltással kell számolni. Ez nem feltétlenül jelenti teljesen új fajok elterjesztését, hiszen találhatunk már a területen élő, de déli származású és szárazságtűrőbb fajokat is, amelyek eddig talán alárendelt szerepet játszottak. Az is elképzelhető, hogy az eddig honos fajok déli változatai lesznek alkalmasak a rokonaik kiváltására. Például a csertölgy alkalmas fafaj lehet a jövő klimatikus viszonyainak elviselésére, hiszen ez a faj tőlünk délre, a balkáni régióban megtalálható, és jelentős állományokat alkot. Alapvetően olyan helyeket kell keresnünk, ahol a magyarországinál szárazabb a klíma, mégis léteznek erdőállományok, és ezekből kell a fapótláshoz szükséges szaporítóanyagot beszerezni.
A csapadékvíz visszatartása lehetséges, ha az út menti vízelvezető árkokból átvezetjük szomszédos medencécskékbe a vizet, így létrejöhet egy új vizes élőhely. Az ide vezetett víz lassan fog elszivárogni, és táplálja a környező vegetációt.
Ez tehát azt jelenti, hogy a jelenlegi erdőtársulások úgy, ahogy most léteznek, menthetetlenek?
– Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, akkor igen.
Miben mások a jövőben várható csapadékviszonyokat valószínűleg jobban elviselő fafajok igényei? Alapvetően kevesebb vízre van szükségük, vagy képesek a rendszertelen csapadékot is jó hatásfokkal hasznosítani?
– Elsősorban az extrémebb körülményeket viselik jobban, és könnyebben átvészelik a hosszabb száraz periódusokat, mint az inkább hűvösebb környezethez alkalmazkodott fajok. A hazai fafajok közül például a jegenyefenyő vagy a bükk a hegyvidékek magasabb részein, illetve az Alpokalján tekinthető őshonosnak. A bükk egyébként sem volt jellemző a déli lejtőkre, de a jövőben várhatóan a még magasabb térségekbe és a még északibb kitettségű területekre húzódik vissza. A mostani, tovább melegedő klímájú bükkállományok helyére például a kocsánytalan tölgy nyomulhat be. A következő fázisban ezt cserélheti le a csertölgy, majd a zárt erdő felszakadozik, és ligetes erdőfoltok jönnek majd létre, ha az éghajlat tovább melegszik, és egyre aridabbá válik. A ligetes erdőtársulásokban a facsoportok között valamilyen gyeptársulás fog meghonosodni.
Tehát nemcsak fajcserére kerül sor, hanem az erdő is ritkulni fog, mert a csökkenő vízmennyiség már nem lesz képes annyi fát eltartani.
– Így van, ez várható a hegyvidékeken. De térjünk vissza a síkvidékekre, mert itt több lehetőség kínálkozik a vízpótlásra. Az alföldi területeken a nagy folyók árhullámai már számottevő vízmennyiséget jelentenek. Ezek az árhullámok hosszabban tartanak, és vízkészlet-gazdálkodási szempontból is nagyobb a jelentőségük. Ha összehasonlítjuk a Duna és a Tisza által hazánkba hozott vízmennyiséget az itthon hulló csapadék mennyiségével, akkor kiderül, hogy a folyók kétszer annyi vizet szállítanak. Hatalmas vízmennyiségekről beszélünk tehát, és így a nagy folyók árhullámainak lecsengő szakaszait hasznosítva jelentős erdőterületeken lehetne megoldani a vízpótlást. Ebben tehát van potenciál, ellentétben a hegyvidékek vízhiányos erdőségeivel. Ilyen módon lehetséges ellentételezni a klímaváltozás negatív hatásait, és ezáltal megóvni a síkvidéki erdőket. Erre már most is vannak szép példák, például a Békés megyei mályvádi tározó térségéből, a délnyugat-dunántúli Kaszópuszta környékéről, a Szigetközből, illetve egyes nyírségi területekről is.
A hegyvidékek vízhiányos erdőségeinél a dombtetőkön és a déli oldalakon fafajváltással kell számolni. Az eddig honos fajok déli változatai lesznek alkalmasak a rokonaik kiváltására. Például a csertölgy alkalmas lehet a jövő klimatikus viszonyainak elviselésére, hiszen e faj tőlünk délre, a balkáni régióban megtalálható, és jelentős állományokat alkot.
Az erdészeti fatermelésre hogyan hat a vízhiány? Csökken-e a produktivitás, a faanyag minősége, nőnek-e a költségek?
– Róth Gyula erdészeti professzortól vett idézettel élve: Magyarországon az erdőgazdálkodás vízkérdés, a vízgazdálkodás kérdése. Tehát ez a meghatározó tényező a legtöbb erdőterületen: ha nincs elegendő víz, akkor visszaesik a biológiai produkció, rosszabb lesz a faanyag minősége, a károsítók hamarabb megtámadják, az erdei ökoszisztéma ökológiai és ezáltal gazdasági vetületei is egyértelműen kedvezőtlenebbé válnak. Viszont az is igaz, hogy ha a klímaváltozással járó felmelegedés mellett elegendő vizet tudunk biztosítani az erdei ökoszisztémának, akkor a biológiai produkció emelkedhet is. Tehát a melegedés, megfelelő feltételek mellett, növelheti az erdő produktivitását, bár az ökoszisztéma stabilitása ezzel párhuzamosan csökkenhet.
Hogyan működne a vízpótlás a gyakorlatban?
– Az elképzelések szerint a síkvidéki vízpótlásra olyan korábbi mélyedéseket, betemetett vízmosásmedreket használnának, amelyek elönthetők lennének a folyó magas vízszintje idején. Ekkor gravitációs vízkivétellel, például egy zsilippel beengednék ezekbe a mélyedésekbe a többletvizet. Vagyis hasonló helyzetet idéznének elő, mint amit korábban természetes módon is tett a folyó, csak most nem a teljes területet borítja el a víz, hanem csupán a kijelölt mélyedéseket, amelyeket kimélyíthetnek, összekapcsolhatnak. A remények szerint ezáltal egy mesterséges vízfolyáshálózatot hoznának létre.
Ezek az elképzelések. Ám reálisan van-e esély arra, hogy biztosítsuk az emelkedő hőmérsékletekhez igazodó vízmennyiséget a síkvidéki erdők számára?
– A próbaprojektek tapasztalatai alapján erre van ugyan esély, mivel az érintett területek jól reagálnak a vízpótlásra.
De reális esélyét én mégsem látom annak, hogy ezek a tervek a gyakorlatban nagy területen is megvalósíthatók lesznek. Egyszerűen túl sok feltételnek kellene egyszerre megfelelni, így nagyon valószínűtlen a tartós és általános siker.
A jövőben nem várható konfliktus az erdőgazdálkodás és a mezőgazdaság között a vízpótlásra fordítható vízmennyiség felhasználása miatt?
– Nem feltétlenül, mert a kivett víz e két felhasználása időben jól elválasztható egymástól. A mezőgazdasági termőterületeket értelemszerűen akkor kell öntözni, amikor aszály van, nem esik az eső, és ezért a folyók vízszintje is alacsony. Ezzel szemben az erdők vízpótlását korábban, a nagy esők idején is meg lehet oldani, hiszen vannak olyan társulások, illetve fafajok, amelyek jól bírják az időszakos többletvizet. Ez később beszivárog a talajba, és újratölti a mélyebb talajrétegek vízkészleteit, amit a fák mélyre hatoló gyökérzete akár hónapokkal később is fel tud venni. Ha feltöltenek egy nagy tározóterületet vízzel tavasszal vagy nyár elején, akkor az az erdő az egész vegetációs időszakban túlélhet ennek a vízmennyiségnek a segítségével.
A magyar erdőkben a hőmérséklet emelkedésével és a csapadékellátottság átalakulásával az erdők kevésbé szintezetté válnak, eltűnik a cserjeszint, és jelentős aljnövényzet csak tavasszal lesz jellemző. Az évszázad végére a déli lejtőkről eltűnnek a zárt erdők. Az északi kitettségű területeken pedig lecserélődnek a fafajok, de megmarad az erdő.
Eddig főként a fák vízigényéről beszéltünk, de az erdőtársulásokban ugyanúgy jelen vannak a lágyszárú fajok az aljnövényzetben. Ezek hogyan reagálnak a vízhiányra?
– Ha megnézzük a nálunk szárazabb klímájú országokban honos erdőket, akkor azt látjuk, hogy ezek az erdők egyrészt ritkábbak, másrészt pedig sokszor sem alsó lombkoronaszinttel, sem cserjeszinttel nem rendelkeznek. A lágyszárú szint pedig a tavaszi aszpektusra korlátozódik, amikor viszonylag magasabb a vízellátottság. (Az aszpektus a társulás pillanatnyi képe, ami évszakok szerint változik. Az aljnövényzet a vegetációs időszakban átalakul, hiszen folyamatosan változik, hogy aktuálisan mely lágyszárú fajok a dominánsak, melyek határozzák meg az erdő képét – a szerk.) Vagyis a hazai erdőkben is arra lehet számítani, hogy a hőmérséklet emelkedésével és a csapadékellátottság átalakulásával az erdők kevésbé szintezetté fognak válni, eltűnik a cserjeszint, és jelentős aljnövényzet csak tavasszal lesz jellemző.
Ha nem határoznák meg a lehetőségeket gazdasági kényszerek, Ön mit tenne a jelenlegi erdőkkel, hogy azok minél nagyobb eséllyel maradjanak fenn a jövőben változó éghajlat mellett is?
– A hegyvidéki területeken mindenképpen a völgyfenéki, mikrovizes élőhelyekre fókuszálnék, azokat igyekeznék megőrizni. A fafajösszetétel változása kérdésében hagynám, hogy működjön a természetes szukcesszió, azaz a társulás egyirányú, hosszú időtávú változása.
Csak akkor vinnék be az erdőbe olyan idegenhonos fafajokat, amelyek nálunk korábban kevésbé voltak jellemzők, ha az adott erdő megmaradása kulcskérdés lenne, és az természetes módon már nem lenne lehetséges.
Tehát nem feltétlenül az erdőtelepítés felé mennék el. Az erdőfelújítások alkalmával déli származású szaporítómagokat ültetnék, amelyek kihajtva tovább növelnék az erdő fáinak ellenálló képességét a vízhiánnyal szemben.
Mit vár, ötven-száz év múlva lesznek-e még magyar erdők, és azok hogyan fognak kinézni?
– Én azt gondolom, hogy az évszázad végére a déli lejtőkről el fognak tűnni a zárt erdők. Az északi kitettségű területeken lecserélődnek a fafajok, de megmarad az erdő. Az alföldi területeken viszont csak akkor fognak fennmaradni az erdők, ha képesek elérni a többletvízforrásokat. Ehhez a talajvízszintet a mostani szinten kellene tartani. Ha tovább csökkenne, akkor eltűnik a vízigényes erdők legnagyobb része az Alföldről.•
forrás: InnoTeka
