FATÁJ-online szaklap: események, gazdasági jelenségek a faiparban, bútoriparban, asztalosságban, erdőgazdálkodásban és a kapcsolódó területeken.
Naptár

Közelgő események

Mire elég a faanyaghasználat?

A fotót Jake Curtis készítette.

A faanyag mellett betonra is szükség lesz ahhoz, hogy megoldjuk az éghajlati katasztrófa elhárításának és a világnak szükséges infrastruktúra megépítésének kettős kihívását – írja Philip Oldfield a Timber Revolution sorozat részeként.

Az alacsony szén-dioxid-kibocsátású épített környezet iránti vágyunkban paradoxon rejlik. Egyrészt tudjuk, hogy az épületek felelősek az energiával kapcsolatos üvegházhatású gázkibocsátás 37 százalékáért, és ezt radikálisan csökkentenünk kell a globális felmelegedés elkerülése érdekében. Másrészt az ENSZ-Habitat becslése szerint 2030-ra 3 milliárd embernek van szüksége megfelelő lakhatásra, és naponta 96 000 új otthonra van szükség (ez több mint egy új otthon másodpercenként), ami egyértelmű erkölcsi felelősséget ró ránk, hogy az emberek életének javítása érdekében építsünk.

Az építkezés azonban természeténél fogva szén-dioxid-intenzív, ami problémát jelent.

A teljes szén-dioxid-kibocsátásunk jóval több mint egyharmada új épületek létrehozásával keletkezik.

Íme a kihívás nagyságrendje. Az IPCC szerint ahhoz, hogy a globális felmelegedés 1,5 Celsius-fokra történő korlátozásának 50%-os esélyét biztosítsuk, 500 milliárd tonna üvegházhatású gázkibocsátásból álló “szén-dioxid-keretre” van szükségünk. Ugyanakkor a becslések szerint 2060-ig 230 milliárd négyzetméternyi új építkezést fogunk végrehajtani, és ennek szén-dioxid-kibocsátása óriási.

Ha megnézzük a LETI életciklusra vonatkozó megtestesült szén-dioxid-célkitűzéseit, a hagyományos lakásépítésnek négyzetméterenként körülbelül 800 kilogramm szén-dioxid-egyenértékkel egyenértékű megtestesült szén-dioxidja van. Ha mind a 230 milliárd négyzetmétert ennek a szabványnak megfelelően építenénk, akkor csak az új építkezések teljes kibocsátása 184 milliárd tonna CO2-t jelentene.

Ez a teljes szén-dioxid-kibocsátásunk jóval több mint egyharmadát jelenti, amely új épületek létrehozásával keletkezik – még mielőtt még egy villanykapcsolót is bekapcsolnánk, egy embert megetetnénk, repülőre szállnánk vagy bármi mást tennénk. Hogyan kezeljük tehát az emberiség sürgős, egymással versengő igényeit: csökkentsük a kibocsátást, miközben biztonságos, kényelmes lakóhelyet biztosítunk a lakosságnak?

A jelenlegi építési gyakorlatunk nem fenntartható, ez egyértelmű. A megtestesült szén-dioxiddal kapcsolatos komoly aggodalmak merültek fel, ami nagy építészeti vitát váltott ki arról, hogy milyen anyagokat kellene használnunk és mikor, valamint az anyagtudományok terén az innovációs hullámmal együtt. Egy olyan iparág számára, amely az elmúlt évszázadban gyakran a szén-dioxid-intenzív anyagok szűk palettájára támaszkodott, ez az önvizsgálat és innováció igazán üdvözlendő.

A tömör faanyagok és az ezekből készülő faszerkezetek ebből a vitából a fenntarthatóbb tervezés első számú anyagává váltak. A fa sok szempontból varázslatos anyag. A melegség, amelyet a belső terek számára biztosít, ellentétben a gipszkarton és az álmennyezetek banalitásával; az édes fenyőillat, amelyet a tömörfából készült helyiségekbe belépve érezhetünk.

De a faanyag szén-dioxid-teljesítménye az, ahol az igazi varázslat történik. Mivel kevesebb energiát és fosszilis tüzelőanyagot használnak fel a tömörfából készült elemek előállításához, alacsonyabb a megtestesült szén-dioxid-kibocsátása, mint az acélnak és a betonnak.

A faanyag nagy ellenfele minden anyagvita során a beton.

A faanyag viszont tárolja a szenet, amelyet a fák a fotoszintézis során vonnak ki a légkörből. Egy kilogramm fa körülbelül 1,7 kilogramm CO2-t távolít el a légkörből, és a fából készült termék élettartamának végéig elraktározza a szenet. Így a faépületek hosszú távú “szén-dioxid-nyelőt” képeznek, évtizedekre megkötve a kibocsátást.

Ezek a varázslatos tulajdonságok kezdik átalakítani az építés módját. Nézze csak meg a Waugh Thistleton Architects Black and White Building precízen megtervezett favázát, elegáns tulipánfa árnyékolását és meleg, tapintható belső tereit. Figyelemre méltó, hogy ezt a minőséget a megtestesült szén-dioxid-kibocsátás 37 százalékos csökkentése mellett érték el.

Fotó: Will Pryce

A fa nagy ellenfele minden anyagvitában a beton. Az emberiség a vízen kívül minden más anyagnál többet használ betont. Egyszerűen a rabjai vagyunk. Ennek a függőségnek azonban óriási ára van: a cement az összes CO2-kibocsátás 8 százalékáért felelős.

A cementgyártás során az őrölt mészkövet és agyagot 1400 Celsius-fokra hevítik, hogy klinkert hozzanak létre. Ez a folyamat lebontja a mészkövet, és közvetlenül CO2-t szabadít fel. Ebben az értelemben a cement a fa környezetvédelmi ellentéte – míg a fa a gyártás során CO2-t nyel el, a cement kibocsátja azt.

Teljesen érthető tehát, hogy minden fából készült épületet automatikusan fenntarthatónak hirdetnek, míg a betonból készülteket egyre inkább démonizálják. A valóság azonban ennél bonyolultabb. Például valóban alacsony szén-dioxid-kibocsátású megoldásnak tekinthetünk-e egy nagy mélygarázzsal és teljesen üvegezett homlokzattal rendelkező faszerkezetű épületet?

A fa szén-dioxid-kibocsátásból származó előnyöket is nehéz mérni. Az a tény, hogy a fa “tárolja” a szenet, ahhoz vezethet, hogy a fából készült termékeket negatív megtestesült szén-dioxid-értékekkel címkézik. Ez egy olyan fordított forgatókönyvet eredményez, amelyben az épületben lévő több anyag hozzáadása csökkentheti a megtestesült szén-dioxid-kibocsátást.

Nem eshetünk abba a csapdába, hogy az egyik anyagot egyszerűen kicseréljük egy másikra.

Kétségtelen, hogy a faépületek lehetnek alacsony szén-dioxid-kibocsátásúak, de nem eshetünk abba a csapdába, hogy egyszerűen csak egy anyagot kicserélünk egy másikra, és azt gondoljuk, hogy ez elég.

A megtestesült szén-dioxid-kibocsátás megfelelő csökkentéséhez azt is meg kell kérdőjeleznünk, hogy mikor és hogyan építkezünk. A Mad Arkitekter Kristian Augusts Gate 13 épülete Oslóban megmutatja az egyik utat. Itt egy 1958-as irodaépület adaptív újrafelhasználásával és bővítésével az anyagi fenntarthatóság módszeres és szinte megszállott megközelítését követik.

A projekt 80 százalékban újrahasznosított anyagokat használ, beleértve a nem kívánt ablakokat, szerkezeti acélt, téglákat, burkolatokat és még a “donorépületekből” származó beton padlólemezeket is. Ez paradigmaváltó módon 70 százalékkal csökkentette a megtestesült szén-dioxid-kibocsátást.

A radikális újrafelhasználás és a tömeges faanyagok széleskörű elterjedése nagyban hozzájárulhat az épített környezet szén-dioxid-mentesítéséhez. De vajon teljesen lemondhatunk-e a betonról? Könnyű azt mondani, hogy igen, ha a gazdag északi világban élünk, ahol több évtizedes infrastrukturális beruházásokból profitálunk, amelyek nagy része betonból épült.

A beton azonban emberek milliárdjait emelte ki a szegénységből, és javította az életkörülményeket világszerte. Nem valószínű, hogy nélküle milliárdok számára tudnánk lakhatást és infrastruktúrát biztosítani.

A probléma az, hogy túlságosan pazarlóan és túl gyakran használtuk a betont az épületekben. Ehelyett a betont értékes anyagként kellene kezelnünk, és szén-dioxid-intenzív tulajdonságait figyelembe véve takarékosan kellene használnunk – ez egy elmozdulás a ma mindenütt jelenlévő “mindenre alkalmas” anyagtól.

Az építéshez használt anyagaink körüli vita bizonyára pozitív dolog.

Ezért olyan felemelő látni olyan innovációkat, amelyek a beton felhasználásának drasztikus csökkentésére törekszenek. Az ACORN projekt boltozatos padlólemeze 75 százalékkal kevesebb betont használ, mint egy hagyományos padló, míg az ETH Zürich geometrikus bordáslemezei 70 százalékkal kevesebbet használnak. Vannak olyan kutatások és fejlesztések is, amelyek a beton szén-dioxid-semlegessé tételét célozzák – bár erre ne várjunk sokat.

Az építőanyagaink körüli intenzív vizsgálat és vita minden bizonnyal pozitív dolog. Lehetővé tette az építészek számára, hogy megkérdőjelezzék a hagyományosakat, és hogy minden eddiginél szorosabban együttműködjenek az ellátási láncokkal, az anyagtudósokkal és még a bontási vállalkozókkal is.

Ez a nagy kísérletezés és újratalálás időszaka, amikor a kő, a szalma, a kender és még sok más anyag kerül előtérbe. A pokolba is, még tömör parafatömbökből is építünk házakat. Ahhoz, hogy a szükséges épületeket úgy tudjuk megvalósítani, hogy közben ne okozzunk éghajlati összeomlást, minden eszközre szükségünk lesz, amit csak tudunk.

Ha egyszerűen csak összehasonlítjuk a fát és a betont, akkor a fa könnyen nyer. A megtestesült szén-dioxid-kibocsátás radikális csökkentése azonban nem egyszerű probléma, és nincs ezüstgolyó. Bármilyen varázslatos is, nem várhatjuk el, hogy a fa önmagában kihúz minket ebből a zűrzavarból.

Philip Oldfield az UNSW Sydney Épített Környezet Iskola vezetője. A The Sustainable Tall Building (Fenntartható magas épületek) című könyv szerzője: A Design Primer (2019) című könyvének szerzője.

Timber Revolution logo
Illustration by Yo Hosoyamada

Ez a cikk a Dezeen Timber Revolution sorozatának része, amely a tömörfa-szerkezetekben rejlő lehetőségeket vizsgálja, és azt a kérdést teszi fel, hogy a fához mint elsődleges építőanyaghoz való visszatérés egy fenntarthatóbb jövő felé vezetheti-e a világot.

szerk/ford: Tóth János, forrás: Dezeen 03-20

Előző cikk

MESTRI-CE projekt

Következő cikk

FATUDAKOZÓ – céghírek, ajánlatok



Stihl
(x) hirdetés
Kapcsolódó bejegyzések