10 millió Fa interjú -> Pokorny Lia és Tóth Olivér beszélgetése. A fán, mint szimbólumon keresztül, közvetlen módon juthatunk el önmagunkhoz, a lelkünkhöz. Nem véletlen, hogy amikor pszichológus segítségét kérjük például egy traumánk feldolgozása kapcsán, akkor sokszor elsőként fát rajzoltat velünk. Ráadásul egy érdekes gondolat szerint minden emberben lakik egy fa.
Vajon milyen fa lakik Pokorny Liában, a 10 millió Fa nagykövetében? Mit gondol korunk hőséről, arról, mennyire szélmalomharc a küzdelme? Hogyan látja az értelmiség szerepét azokban a kérdésekben, amelyekkel kapcsolatban véleményt fogalmaz meg? És milyen tájakon érzi magát úgy, mintha a mennyországban lenne…
– Ki korunk hőse?
Az, aki felismeri, hogy nem egyedül áll a világban. Az, aki az élet bármely területén képes arra a következtetésre jutni, hogy igenis felelősséget kell vállalnia, cselekednie a szűkebb és tágabb értelemben vett környezetéért. Olvasatomban mindenki hős, aki egy adott ügyért, legyen az bármilyen természetű, de össztársadalmi értelemben feltétlenül hasznos, az idejét és energiáját fekteti be, ráadásul mindezen erőfeszítéseket nem áldozatnak tekinti, hanem örömét leli benne.
– Mennyire kiszolgáltatott ez az ember? Mennyire szélmalomharc a küzdelme?
Amikor az imént az örömmel végzett cselekedetekről beszéltem, éppen arra gondoltam, hogy valójában nem is várhat mást köszönetképpen, minthogy a saját vállát megveregeti, mert előfordulhat, hogy csak később, vagy talán soha, senki nem fogja kifejezni a háláját felé. Valójában nem is feltétlenül fontos ez, hiszen ő maga tudja, mit és miért tesz, ahogy tudja az a néhány ember is, aki körülötte és vele együtt cselekszik. Azt az embert, aki lelkiismeretesen éli az életét, és teljesen mindegy, hogy a klímaváltozástól vagy bármi más egyéb negatív hatástól szorong, előbb-utóbb a belső hangja tettekre fogja sarkalni. Azt fogja érezni, hogy valahol segítenie kell, egyszerűen nem nézheti némán és tétlenül azt, ahogy a világ, amelyben addig élt, gyökeresen átalakul.
Régóta részt veszek különböző jótékonysági kezdeményezésben. Nem hiszem, hogy mi emberek azért élünk a Földön, hogy mindennek a gyümölcsét learassuk, de azokból semmit vagy alig valamit juttassunk vissza. Mindig kerestem azokat a lehetőségeket is, ahol a társaimmal közösségbe szerveződhetünk, legyen az egy színpadi vagy filmes munka, de akár egy civil szervezet is. Amikor azt érzem, hogy cselekednem kell, mert belülről feszít valami, kutatok, kérdezősködöm az ismerőseim között, és azt tapasztaltam, hogy mindig sikerült megtalálnom azokat az embereket, akikkel egyesíthetjük az erőinket. Ez történt a 10 millió Fa esetében is: egy ismerősöm szólt, hogy Bojár Iván András megosztott egy posztot a Facebookon, amelyben azt írta, hogy szeretne elültetni 10 millió fát Magyarországon, és ehhez a küldetéshez társakat keres. Azt éreztem, hogy ez csodálatos, csináljuk. A 10 millió Fa csapata volt az, ahol – miután megismertem őket – azokat a mondatokat hallottam, amelyek megnyugtattak. Idővel én lettem a nagykövetük is, ami hálás feladat. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen az egészet magam miatt csinálom, az én lelki békém megteremtése érdekében. Az, hogy közben a természetes élőhelyeknek, más embereknek is hasznos a tevékenységünk, csak hab a tortán. A hasonló gondolkodású embereknek, akik idővel közösségeket teremtenek maguk körül, hatalmas erejük van.
– Úgy tudom, 2024 izgalmas év lesz az idén öt éves 10 millió Fa közösség életében.
Igen, reményeink szerint sok olyan meglepetéssel készülünk, amely tetszeni fog azoknak, akik a klímaszorongás helyett, vagy éppen amellett, azonnal cselekedni is szeretnének egy élhetőbb jelenért, hiszen egy ma elültetett fa, már holnap árnyékot ad, mindezen túl pedig, ha rápillantunk egy kis facsemetére önkéntelenül is a remény üzenetével ajándékozza meg szívünket. Minden okunk megvan a bizakodásra, hiszen a 10 millió Fa Alapítványnak tavaly volt egy nagyon sikeres 1%-os kampánya, közel háromszáz ember felajánlásából közel három millió forint érkezett a közösséghez. Ezt az összeget idén tudjuk felhasználni. Mi másra, ha nem faültetésre. Március elején – hagyományteremtő jelleggel – elültettük az első 1%-os erdőnket két helyen, Budapesten, Mátyásföldön és Monorierdőn. Mind a két helyszínen szem előtt tartjuk a fő célunkat: természetes módon vagy ahhoz nagyon közeli módszerekkel erdősítünk, mindig figyelve a termőhelynek megfelelő, vegyes fafajú, őshonos erdőállomány létrehozására. Az emberek felajánlásai így válnak erdővé: folyamatosan ültetünk, a fák pedig cseperedni fognak, minden évben egy-egy új csapat facsemetével bővülve.
Már megkezdtük a Föld Napjához kapcsolódó programjaink előkészítését is, amit tovább gondolva a Föld Hónapja sorozatnak hívunk, hiszen három hónapon keresztül, márciustól májusig megduplázott energiával és az önkénteseink segítségével vetjük be magunkat az ország közel száz pontján.
– Hogyan látod az értelmiség szerepét azokban a kérdésekben, így például a környezetvédelem és a fenntarthatóság témájában, amelyekkel kapcsolatban véleményt fogalmazol meg?
Közel áll hozzám a spiritualitás. Ezzel együtt, nem szeretném, ha bárki félreértene, ezért igyekszem óvatosan fogalmazni. Úgy gondolom, azáltal, hogy kaptam egy képességet, amivel kezdenem kell valamit, amiért kapok ugyan elismerést, honoráriumot, kötelességem vissza is forgatnom belőle valamit. A szavainknak, a tetteinknek súlyuk van. Egy nagyobb követőtáborral rendelkező embernek is felelőssége van, hát még egy színésznek. Ezt nem mindenki hiszi el, sőt, vannak olyanok is a környezetemben, akik például az ismertségüket öncélúan használják. Őket nem fogom tudni megváltani, egyszer csak rájönnek arra, hogy a talmi csillogásnál hasznosabb dolgokra is figyelhetnek, vagy nem. A magánéletemben szükségem van szabadságra, de a hivatásomban szigorú vagyok magammal. Nem mindegy, hogyan élem az életem, milyen üzeneteket fogalmazok meg, mely ügyek mellé állok oda teljes mellszélességgel, vagy éppen melyek azok, amelyekkel kapcsolatban nem kívánok véleményt nyilvánítani.
– Milyen a kötődésed a természethez?
Édesapám szakács volt, viszonylag sűrűn váltott munkahelyet, ezért sokat is költöztünk. Ami összeköti bennem a különböző helyeket az az, hogy majdnem mindig a természet közelében éltünk. Így volt ez Visegrádon, Dömösön vagy éppen a Mátrában is. A legfőbb szórakozásom a barátaimmal együtt az volt, amikor suli után biciklire pattantunk, és bejártuk a környéket. Imádtam avarfürdőzni az erdőben. Egy árokba hordtuk a lehullott leveleket, és csak ugráltunk bele órákon keresztül. Miután Budapestre költöztem, alapvetően a hivatásomra, majd a fiam születése után az ő nevelésére koncentráltam. Idővel megismertem Papp János vándorszínészt, aki különböző útinaplókat is írt. A feleségével együtt bejárták a világot. Ellátogattak Peruba, Sierra Nevadába, megjárták a Himaláját, Skócia lankáit, Japánt, Lappföldet és még az El Caminohoz is maradt energiájuk. Emlékszem, éppen olyan életszakaszomban voltam, amikor nem minden ment zökkenőmentesen, ezért olyan olvasmányra vágytam, ami kikapcsol, amely révén magam is elutazhatok legalább képzeletben, és ekkor vettem észre a könyvespolcomon Janó könyveit, amelyek akkor már egy ideje megvoltak. Nem bírtam őket letenni, csordultig voltam a rengeteg szépségtől, amelyeket megmutatott nekem a könyv lapjain. Felhívtam Janót, és megkérdeztem, hogy a legközelebbi útjukra elkísérhetném-e őket. Azóta megalakult egy baráti társaság, a bakancsosok. Ebből nőtte ki magát az a csapat, amelynek ugyancsak tagja vagyok, és akikkel magasabbra is merészkedünk. Egészen különböző területről érkeztünk, van közöttünk orvos, pedagógus, vállalkozó, mérnök, kozmetikus… Emlékszem, Janó olykor Facebookon is meghirdet túrákat, és egy alkalommal a bejegyzését nem csak a csapattagokkal, hanem nyilvánosan is megosztotta. Erre jelentkezett egy szlovákiai-magyar házaspár, Sanyi és Kati, akiket addig nem ismertünk. Végül úgy döntöttek, eljönnek a túra helyszínére, és annyira megszerettük őket, olyan csodálatos barátaink lettek, hogy szinte el sem hisszük, hogy ajándékba megkaphattuk őket. Legutóbb Lengyelországban voltunk, Zakopane-től nem messze laktunk, egy dézsafürdős, szaunás, kis házban. Volt, amikor például a Magas-Tátra keleti felében jártunk, és a Zöld-tavi menedékházban volt a szállásunk, hogy csak ágybérlésre volt lehetőségünk. A szobákban három emeletes ágy volt, gyakorlatilag csak lapjában fértünk el egymás mellett öten egy szobában. Olaszországban, a Dolomitokban ugyancsak egy menedékházban laktunk. Kaptattunk fel a hegyre, már a végét jártuk, közben eleredt az eső is… Nagy vizes vándorokként léptünk be az emberek közé, akik kártyáztak, társasjátékoztak. Csak arra a pillanatra néztek fel, amíg szemre vételeztek minket, majd folyt tovább a zsugázás, mint egy vadnyugati westernfilmben. Ott hárman, egy hatágyas szobában aludtunk három német hölggyel együtt. A leggyönyörűbb az volt, amikor egyikünk hamarabb ébredt fel, és szólt a többieknek, hogy hamarosan felkel a nap. Alattunk a kékeszöld tenger, felettünk a kristálytiszta hegycsúcsok, és csak néztük, ahogy egy csörgedező patak mellett ébredt a természet. Mintha a mennyországban lettünk volna…
– A közelmúltban hallottam egy érdekes gondolatot: minden emberben lakik egy fa. Nem véletlen, hogy amikor pszichológus segítségét kérjük például egy traumánk feldolgozása kapcsán, akkor sokszor elsőként egy fát rajzoltat velünk. Ezen szimbólumon keresztül közvetlen módon juthatunk el a lelkünkhöz.
Tudod, mi lennék? Fenyő. Örökzöld. Aminek van egyfajta szúróssága, de valójában ez csak attól függ, hogy milyen irányból simogatod. Csodálatos az illata, ami vonzóvá is teszi. Belőle készítünk karácsonyfát is, aminek nagy közösségteremtő ereje van. Szeretem a Tátra zordonságát, ahol sok csodálatos törzsű fenyőt láttam. Folyamatosan megszűrik a fényt, mintha betakarnának az ágaikkal. Hihetetlen mélységük van.
forrás: VulkánFolyóirat
