FATÁJ-online szaklap: események, gazdasági jelenségek a faiparban, bútoriparban, asztalosságban, erdőgazdálkodásban és a kapcsolódó területeken.
Naptár

Közelgő események

Erdőcsináló békéscsabai civilek

Fotó: Adrián Zoltán / 24.hu

Amikor felkerestük a Hatvanezer Fa Egyesületet Békéscsabán, sokkal többet találtunk, mint az erdészeti rendelet ellen tiltakozók csoportját. Lelkesen cselekvő emberekkel találkoztunk, akik eredményesen veszik fel a harcot a klímaváltozás negatív következményeivel, ráadásul a helyi társadalmat is képesek összefogni – kulturális, politikai, sőt, generációs különbségektől függetlenül. Riport.

Adrián Zoltán / 24.hu Buzássy Márta (balra), a cikk szerzője, Ulbert Zoltán (jobbról a második) és Frankó Róbert (jobbról az első).

„Ne jöjjenek be Békéscsabára, kanyarodjanak el a dűlők felé, találkozzunk ott”, javasolja Ulbert Zoltán a telefonban. A dűlők felé, a bonyolult tornyokba rendeződő felhők alatt száraz táblák váltakoznak zsebkendőnyi erdőfoltokkal. Zöld-sárga, zöld-sárga. A dűlők keskenyek, hosszan kell keresgélni, mire fordulásra alkalmas helyet talál az autó. Kiszállunk, eltévedtünk kicsit. Néha felkavarodik a szél, de nem ad enyhülést, csak szórja a port. Sötét, szúrós por meg száraz agyagmorzsa megy az ember nyakába, cipőjébe.

Úgy süti-főzi a tájat a nap, mintha fel akarná falni ebédre.

Rövidesen ránk talál Ulbert Zoltán, a Hatvanezer Fa Egyesület elnöke és alapítója. Vele jött Frankó Róbert erdőmérnök és erdőfelügyelő, az egyesület szakmai tanácsadója és Buzássy Márta koordinátor, Ulbert felesége.

Az egyesület tevékenységére először egy Facebook-poszt keltette fel a figyelmünket: a civilek az erdészeti kormányrendeletre reagáltak.

Meg lehet őrülni a napon

Az augusztus elején megjelent rendelet– ami veszélyhelyzetre hivatkozva megkönnyítette a fakitermelést a természetvédelmi területeken is – szokás szerint két, radikálisan szemben álló oldalra osztotta a közvéleményt.

  • Az egyik fél azt hajtogatta, hogy a rendelet nem jelent semmiféle kockázatot, és aki mást mond, az hazug és a baloldal embere,
  • a másik fél szerint a kormány valamiféle tűzifabiznisz keretében le akarja tarolni a magyar erdőket.

Differenciáltabb véleményt ritkán hallani, ezért is volt feltűnő, hogy a békéscsabai egyesület Herczeg Tamás fideszes országgyűlési képviselőnek címzett nyílt levelében higgadt hangon, láthatóan mindenféle politikai szándék nélkül sorolta fel a szakmai kifogásokat.

Amikor felhívtuk az egyesület vezetőjét, kiderült, hogy a tevékenységük messze nem merül ki kormányrendeletek kritikájában. Ulbert Zoltán, az alapító agrárközgazdász helyi vállalkozóként bioboltot visz Békéscsabán. Apja vadászott, Ulbert már gyerekkorában is sokat járt az erdőn. Később élénken érdeklődni kezdett a környezetvédelem iránt. Néhány éve megtetszettek neki az olyan közösségi erdősítési mozgalmak, mint a 10 millió fa vagy a My Forest. Felvette velük a kapcsolatot, meghallgatta a tapasztalataikat.

Aztán kiírta a Facebookra, hogy elkezd fákat ültetni a környéken; csatlakozzon, akinek van kedve.

„Meglepődtem, milyen sok lett a jelentkező, szinte pillanatok alatt. A „Hatvanezer fa” elnevezés onnan jött, hogy ennyi lakosa van Békéscsabának, és arra gondoltam, ha fejenként ültetünk egy fát, az már valami. Először kicsit hippi módon kezdtem: nem volt igazi szakértelem, csak lelkesedés; gondoltam, ledugdosok fákat valahová, ahol van egy kis hely. Aztán jött Poliák Pál hivatásos vadász, élőhely-specialista meg Duray Balázs környezetkutató geográfus, szintén békéscsabai lokálpatrióták, és hozták a szakmai ismereteket, én meg csak néztem, hogy ezt lehet így is? Frankó Róbert lett az egyesület erdészeti szakértője, Pali meg Balázs a két alelnök.

A hatvanezer fán már rég túl vagyunk. Harminc hektár erdőt telepítettünk három év alatt.

Mi a további cél?

– Az első, hogy enyhítsük a klímanyomást, és ennek eszköze az erdősítés, fásítás, élőhely-javítás – mondja Frankó Róbert. – Ma már környezeti neveléssel is foglalkozunk, iskolákban, óvodákban. Fel kell nőjön egy olyan generáció, amely felelősebben gondolkodik a környezetről.

Frankó Róbert, erdőmérnök, erdőfelügyelő, erdészeti szakmai tanácsadó, fotó: Adrián Zoltán / 24.hu

Az aszálykár mennyire érinti az erdőket?

– Bejártam szinte az egész Kárpát-medencét ezen a nyáron, mindenütt komoly gond a csapadékhiány. Gyimesben más a klíma, de sárgulnak a fák, mintha ősz lenne. Azokat az erdőket, amiket itthon majdnem befejezettnek nyilvánítottunk, és azt hittük, a tüzet is kibírják, ez az aszály megrogyasztja. Össze kell fogni az  erdőgazdálkodást, vízgazdálkodást, legelőgazdálkodást, szántógazdálkodást, mert egymásra vagyunk utalva. Eddig egymástól függetlenül próbált minden terület érvényesülni, de ennek véget kell vetni. Itt főleg: ha a mostani csapadékmennyiséget összevetjük a sokéves átlaggal, kiderül, hogy több, mint 400 milliméter hiányzik a földből. Ha jön még valamennyi eső, az jó, de lényeges változás idén már nem lesz.

Buzássy Márta széthajtja az ültetvény szélén a drótkerítést, beballagunk, klaffog a por a szandálomban.

– Nézze – mutat a tikkadt csemetékre az erdész. – A hároméves tölgyállomány elkezdett kiszáradni, pedig egy méterre van lent a gyökere.

Itt egyébként magas a talajvíz? Ha valaki leás kútnak, sokáig kell haladnia?

–  Magyarország egyik legmélyebb területén vagyunk, 81–82 méter a tengerszint feletti magasság. Itt mocsarak, nádasok, vízállások voltak a vízrendezés előtt; a talajvíz egy-két méterrel magasabb, mint a környező településeken. De már napról napra húzódik a víz lefelé, és a gyökér nem tud utána menni. Van a gyökérzóna, meg van a talaj kapilláris zónája. Ez utóbbi a talajvíz szintje fölötti kisméretű hajszálcsőrendszer, ami egy adott magasságig képes felemelni a vizet. Ha a növény gyökérzete meg a kapilláris zóna összeér, akkor szuper, a növény hasznosítja a vizet. Ha nem ér össze, a fa elkezd száradni. Ezeknek a csemetéknek megszakadt a kapcsolatuk a kapilláris zónával, hát pusztulnak. Harminc éve vagyok a szakmában, de ilyet nem láttam, és a kollégáim azt mondják, ők sem.

Egyébként miért kéne több erdő pont Békésben? Kiváló termőtalajok vannak errefelé, 30–40 aranykoronás földek. 

– Azokra a termőtalajokra nyilván nem erdő kell, de vannak szegletek, kieső területrészek, laposok, ahová elkelne a sok fa, főleg a Körösök vidékén meg az észak-békési részen. Legalább három százalékkal növelhető a megye erdősültsége. Ahogy az éghajlatváltozás zajlik, felértékelődik az erdő szerepe. És a terménynek is jót tesz az erdő közelsége. Ha kétszer ennyi erdő lenne, nyilván kétszer magasabb volna a páratartalom. Ki kell menni Békéscsabának arra a részére, ahol 20 százalék fölötti az erdőfelület: teljesen más a klíma, a termények is jobban nőnek, méghozzá gyengébb földön. Ha itt lenne árnyék több helyen, a füvek is harmatosabbak volnának.

Ulbert Zoltán veszi át a szót:

– Régen voltak erre mezővédő meg dűlők menti erdősávok, és borzasztó kára az utóbbi 20–30 évnek, hogy ezeket tarra vágták. Sokszor előfordult, hogy a gazda a dűlő menti részt beszántotta, hogy annyival is nagyobb legyen a bevethető terület. Egyszerűbb is volt, nem kellett kerülgetnie a fákat. Keringett olyan tévképzet is, hogy az a rész kiesik a mezőgazdasági támogatásból, amit beárnyékol a fa. Szóval ezeket leradírozták, ami csak a környékünkön 100 kilométernyi erdősávot jelent három vagy négy méter szélesen. Amúgy pedig, amikor megkezdtük az erdősítést, volt olyan gazda, aki rögtön jelentkezett segíteni, mert a szélerózió több hektár hagymáját lepusztította; jól jött volna egy erdősáv, ami megfogja a szelet. Nagyon fontosak ezek a mozaikos tájszerkezetek.Adrián Zoltán / 24.hu

Behúzódunk az ültetvény szélén egy nagyobb fa árnyékába, mert meg lehet őrülni a napon. A kerítés mögött vadetető.

– Másnak ilyen nyamvadt kis dolgok ezek az erdőfoltok, de hát ez is vadélőhely – mondja Ulbert Zoltán. – Itt tudnak hűsölni, elbújni az állatok.

Ilyen kevés fa is megmenthet élőlényeket?

– Akár egyetlen lombos fa is. Láttunk olyat a környéken, hogy magában álló fa alá beköltözött egy kis őz.

Ez a patakmederféle is hogy kiszáradt.

– Ezt annak idején mi ásattuk ki, mert akkora volt az eső, hogy jött a  nyomában a villámárvíz; akkor volt nulladik éves ez a kis telepítésünk, és a nagy víz befullasztotta volna a tölgycsemetéket. Csak hát azóta alig esett.

Az erdőültetvényeket kétmaroknyi vastag faoszlopokra erősített drótkerítés veszi körbe, egy helyen megint kiakasztják, kihajtják a dróthálót, hogy bemehessünk. Caplatunk a keresztül-kasul repedt földön, majd megállunk Frankó karjának mozdulatára. Sárga, zörgő levelű növénykére mutat

– Eddig bírta ez a negyvencentis, gyönyörű csemete. De ő még él – mutat egy másikra, ami szintén kókadt, de a színe jobb egy kicsit. – Együtt lettek elvetve. Olyan 10–15 százalékos aszálykárral kell idén számolni. Ahhoz, hogy legalább megálljon a folyamat, kellene még 50–80 milliméter eső. Nézze, így jelez a tölgy, hogy baj van: a levél széle elkezd száradni körben, de középen még dolgozik, még fotoszintetizál. Valószínűleg ez a fa ledobja a lombját szeptember elejére. Háromévesen már ekkorának kellene lennie – mutat a derekára –, van helyette harminc centi. Túlélésre játszott tavaly is, meg idén is. Vesztésre áll. Amúgy a tölgy képes egy jó, csapadékos tavasz után túlélni azt az évet, még akkor is, ha egész nyáron nem esik. Idén viszont nem volt elég csapadék tavasszal sem.

Széles repedések hálózzák a földet. Odatérdelünk az egyikhez. Befér a lyukba az ember keze.

– Ez 40–50 centi megvan – véli Buzássy Márta.

– Van ez egy méter mély is – sóhajt az erdész. – Az első 100 milliméter eső, ha csakugyan jön, körülbelül annyira lesz elég, hogy kicsit összezáródjanak a repedések. Rengeteg agyag van ebben a talajban, megdagad a víz hatására.

Pár év, és az erdő bezáródik

Megállunk egy kiszáradt elegyesnél.

– Ezek egy hónapja még éltek – mondja Ulbert.

Mit lehet tenni ilyen helyzetben? 

– Kisebb területeket öntözéssel próbálunk megmenteni. Arra van a Gyuriréti-csatorna – mutatja –, onnan kértünk lehetőséget öntözésre. De igazából nincs az a vízmennyiség, amivel ezt meg lehetne oldani. Tíz hektárra kéne 40 ezer köbméter. Az 40 millió liter víz. Ennyit nem lehet idehozni, mégis próbálunk túlélésre játszani.

De ha így sem elég?

– Akkor is csinálni kell. Valamit csinálni kell. Ha másért nem, hogy az ember ne érezze úgy, hogy nem tett meg mindent.

És nem lehet kutakat fúrni? Talán húsz méter mélyen már van víz.

– Nem biztos.

Hát akkor ötven. Nyolcvan. 

– Na, olyan mélyen már vannak rétegek – szól az erdész. – Őszintén szólva nem tudom, mekkora a hozama egy ilyen fúrásnak, és milyen következményei lennének a rétegvizek kitermelésének. Itt a pozitív kutak lennének jók, ahhoz több száz méterre kell lemenni. A pozitív kút azt jelenti, hogy két vízzáró réteg közül saját magától, a belső nyomástól feljön a víz. Egyébként ez felmerült már, mert hihetetlen vízkészletek vannak mélyen alattunk, az egész világnak elég lenne.

Ulbert Zoltán szerint, ha veszünk egy 100 éves átlagot, akkor látszik, hogy a csapadékcsökkenés nem olyan drámai mértékű; vannak évek, amikor áradás van, és azt se tudják, hogy mit kezdjenek a rengeteg vízzel.

– És akkor szoktuk nézni Robival a csatorna mellett, hogy nézd, megint elengedik a vizet innen. És hogy ezt nem kéne.

Meg lehetne tartani a tájban a vizet. Pont arról szól a klímaváltozás, hogy az időjárási szélsőségek váltogatják egymást. Talán néhány hónap múlva az lesz a problémánk, hogy elönt mindent a víz, a földekre nem lehet rámenni. És aztán megint jön egy aszály.

– Ilyesmi történt 1998-ban – teszi hozzá Frankó Róbert. – Nagyon aszályos év volt, se termés, se semmi. Egy évre rá 1000 milliméter csapadék hullott, duplája a sokéves átlagnak, úszott minden. És senki nem emlékezett már az előző évi aszályra, mert mindenkinek a vízzel volt baja.

– Egyre gyakrabban használjuk a vízönrendelkezés fogalmát – mondja Ulbert. – Ez azt jelenti, hogy helyi szinten magunknak kell gondolkodnunk a vízmegtartásról. Még akkor is, ha ez országos érdek, mert hazai átlagban a nagyon magas minőségű termőföldek negyven százaléka Békésben fekszik.

– A csatornahálózat nagyjából megvan – mondja Frankó –, bár egy része odaveszett, mert ugye mivel is kezdték a magánosítás után az emberek: hát, hogy mindenhol tudjanak építkezni, betemettek csatornákat is. De azért még mint egy érrendszer, be van hálózva a környék csatornákkal. Ezeket a csatornákat meg lehet tölteni. Pár év alatt a talajvízszintet meg lehetne emelni fél méterrel, ami azt jelenti, hogy az erdők megmenekülnek.

– De a légköri aszály nagyon odaver – mondja Ulbert.

– A július közepi légnedvesség az irányadó – magyarázza Frankó. – Hegyvidéken bükkös meg a gyertyános klímában a júliusi közepi légnedvesség 50–55 százalék. Az erdőszéli klímán, ahol most vagyunk, a légnedvesség 30 százalékos. De ha majd becsorgunk Csabára, ott vannak légnedvesség-mérők, és 27 százalékokat mutatnak. Erre a tudásra idáig nem volt nagy szükség, de már eljött az ideje: a növény légzőnyílásai nem nyitnak ki, ha a légnedvesség alacsony.

A légzőnyílások kis pórusok a leveleken, azokon át történik a vízcsere. Azért zár le a növény, hogy megtartsa a vizet. Tehát hiába locsolja a gazda, képes úgy elszáradni a növény, hogy vízben áll a töve. Amikor megvan a negyven százalék légnedvesség, akkor nyit, elkezd párologtatni, húzza fölfelé a folyadékoszlopot, és a gyökér elkezdi fölvenni a vizet. De ha zárva van, hiába locsolod. Jóska bácsi meg csak nézi, hogy jé, hát öntözöm, mégis pereg le róla a víz, és kirohad a gyökere. Most tanuljuk ezeket. Én is meg mindenki.

Itt, az Ancsin egyben még a gaz is kiszárad.

Miért “Ancsin egy” az erdő neve? 

– Némelyik erdőt arról a tulajdonosról neveztük el, aki a földet adta alá – feleli Ulbert. – Ancsin Pisti már meghalt szegény, ő volt az első nagy támogatónk, 19 hektárt kaptunk tőle, abból három erdő lett. Így aztán van Ancsin-erdőnk, Bíró-ligetünk, meg Seben-Bobály erdő. Nekünk nem lehet saját területünk, mert egyesület nem birtokolhat földet.

Odaérünk az akácoshoz. Magas, de sovány fák ácsorognak tisztes távolságban egymástól, közéjük vág a fény, alattuk szinte nincs aljnövényzet, csak valami sárgásfehér gyep.

– Az, hogy így benapozódik az erdő, maga a halál. Ennek a kis akácosnak legfeljebb öt éve van hátra.

– Nézd csak, figyelj, figyelj! Ott jönnek a lakók – szól hirtelen Márta.

Riadt őzcsapat szalad el pár méterre tőlünk.

Amikor átsétálunk a Seben-Bobály erdőhöz, mutatják: ugyanaz a fajta szil, ami amott csak kínlódott, itt jóval nagyobb. Pedig egy évvel fiatalabb, mint az Ancsin-erdőn, és nincs 500 méter a távolság légvonalban.

– Hát ezért nem lehet egy kaptafára kezelni mindent, mert még itt, egy tájon belül is nagyok az eltérések. Ez a cser is, nézze, gyönyörű, makkegészséges. Nézzétek már! – mutat egy fiatal fácskára Márta.

– Ez is megvan egy méter húsz, második éves korára. Ez meg egy vadkörte. Már terem lassan, olyan gyönyörű – mondja Frankó, és ragyog az örömtől. – Ez másfél hektár csodálatos erdő, öt év múlva bezáródik.

Bezáródik?

– Összeér a lomb, onnantól az erdő árnyékolja önmagát. És attól kezdve megnyerte a küzdelmet, mert már saját vízgazdálkodása lesz. Már akkor a gyomot kiszorítja maga alól, de egyébként itt a gaz is zöld, nézze azt a növényt, milyen vastag, húsos, tele van nedvességgel.

– Örülünk a gaznak – mondja Márta.

Nem kell kikapálni, hogy ne bántsa a csemetét? Teljesen ránő.

– Isten őrizz. Azt tanultuk Robitól, hogy csak sorközművelés van, de a fa töve körül a gyom hadd hajoljon rá; úgy mondjuk, hogy besubázza. Árnyékban tartja, ad neki egy kis mikroklímát.

„Megváltottuk önmagunkat”

– Ez mind kézi munka – mutat körbe Ulbert. – Három éve úgy vetettük ezt az erdőt, hogy a közösség gyűjtötte a makkot. A földbe belement hektáronként négy mázsa. Több száz csabai ember hajolgatott itt az ültetéskor.

– Nemcsak újságokban olvassák a klímaváltozást, mindenki tapasztalja – mondja Márta. – Ha nem az erdőkben látják, akkor a saját kertjeikben. Elszárad a tök, a bab, amit most ki kellett szedni a kertekből, mert nem nőtt meg. Ez a második év, hogy nincs igazi termés. Olyan nagy a növénypusztulás, és nyomában az elkeseredettség, hogy jönnek, csinálják, hajnalban kelve, és ha kell, késő éjszakáig. A kerítést kézzel döngöltük be. Kézzel feszítettük föl. Összesen már öt kilométer erdővédő kerítést csináltunk.

Miből tudják mindezt finanszírozni?

– Volt néhány pályázat, amit megnyertünk, azokból vettünk locsolóautót, kézi szerszámokat, drónt, ilyesmit. Van néhány helyi vállalkozó meg civil emberek, akad, aki többet, van, aki két-háromezer forintokat ad, de nem valami nagy a költségvetésünk. Amit igaziból belerakunk, az élő munka. Már harmincezer közösségi munkaóra fölött tartunk a három év alatt – feleli az egyesületi elnök.

– Ennél jobb közösségépítést kitalálni se lehet: együtt csinálunk valamit, ami itt helyben hasznos, és látjuk is az eredményét – mondja Márta. – Nők és férfiak, fiúk és lányok közösen hordták az oszlopokat, a drótokat, kapálták a nyomvonalat.

– És van még egy jó hagyománya Békéscsabának már harminc éve, a Garabonciás fesztivál – teszi hozzá Ulbert. – Ez talán Európa legnagyobb középiskolás fesztiválja, amit szinte egészében a gyerekekre bíznak. Ilyenkor a városban minden átalakul. A gyerekek maguk tervezik meg azt a néhány hetet, amikor diákpolgármestert választanak, egymással megküzdenek az iskolák, rengeteg kreatív dolog történik.

És amire nagyon büszkék vagyunk, bevettek bennünket is a csapatba; ők kerestek meg, amikor elkezdtük a faültetési programot, hogy segítenének. Nem is tudom, hány száz gyerek jött locsolni, önként és vidáman. Nem mi megyünk kopogtatni, hogy tessék kiküldeni gyerekeket a határba, hanem jönnek folyamatosan makkot gyűjteni, ültetni; róluk neveztük el az egyik területet, arrafelé van a Garabonciás erdő, a torony mellett. Van benne tízezer körüli fa. Küzdött az aszállyal, de szép lesz. Igazi kézműves erdők ezek.

Behajtunk Békéscsabára, a város félájult a melegtől. Megyünk a Csaba Park felé, elhaladunk a Körös-csatorna mellett.

– Ez a csatorna nagyon jó klímát ad a városnak; annak idején, az ezerhétszázas évektől ezen úsztatták le a faanyagot Biharból, meg a sót és a gabonát vissza, tehát remek kereskedelmi útvonal is volt. No, hát ezt a 14 kilométeres csatornát a csabai családok saját kezükkel ásták ki, közösségi munkában. Nők, gyerekek, férfiak, mindenki. Egy év alatt megvolt – mondja az egyesületi elnök.

Kiszállunk a parknál, tavacska csillog a kiserdő közepén.

fotó: Adrián Zoltán / 24.hu

– Itt meg elértük a városnál, hogy három köbös tartályt telepítsenek a csemetesorok közé, fel van töltve hetente kétszer a Körös vizéből; azt kilocsoljuk a kisfákra. Mindenki tudja, hogy szerdán és vasárnap este 6-kor locsolunk, és jönnek segíteni. És a városban is locsolgatja a fákat a lakosság, most már kannákkal, fúrt kutakból, a pici gyerektől a 80 éves néniig  – meséli Ulbert.

– Van, aki nem tud kijönni, mert beteg meg öreg, de támogat azzal, hogy ír vagy mond néhány jó szót – teszi hozzá Márta. – Vagy hoz egy sütit, vagy csak egy kis vödröt kitesz a háza elé, hogy használjuk nyugodtan. És vannak, akik felajánlották a saját fúrt kútjukat, kiteszik a slag végét az utcára. El is neveztük ezeket a kutakat a gazdájukról: arra ott a Turbucz-kút, a következő a Balogh-kút, aztán meg a Kovács-kút. Este megyünk, megtölthetjük a vödröket. Van olyan ember, aki meg is tölti nekünk, amikor öntözünk. Észreveszi magát, hogy mit tud segíteni; letesszük a kannákat, és amíg fordulunk egyet, megtölti.

– Ezer fölötti fát locsolunk így a városban – mondja Ulbert Zoltán –, és a városhatáron kívül is vannak telepítéseink. Az orosházi úton kifelé letaroltak minden fát a közutasok, de sikerült elérni az ültetési engedélyt a közútkezelő igazgatójánál. És megint lesznek fák, újra növekednek a kőrisek. Az egyik ottani ültetvényt egy család locsolja, két kisgyerekkel kijárnak hetente. Egyszer csak szóltak, hogy ők beszállnak.

Nincsenek riválisok, ellenlábasok? Nem kapják meg például, hogy dörgölőznek a politikusokhoz? 

– Mi nem politizálunk. Nem politikai pártokról, hanem döntéshozókról beszélünk, akiket úgy hívnak, hogy képviselő; a nevében benne van, hogy ő képviselje, amit mi szeretnénk. Egyébként meg nagyon sok alkalommal kaptunk segítséget politikai színezettől függetlenül. Békés megye más, mint Budapest. Nagyon egymásra vagyunk utalva. A gazdálkodók, a hatóságok, mindenki. Először egymás között kell a dolgokat megoldanunk, a főváros messze van. Itt nincsenek nagy, dafke egymásnak feszülések; megvitatjuk a dolgokat, aztán együtt megyünk a piacra brindzás lángost enni. Eddig is így értünk el mindent a csatorna kiásásától kezdve a templomfelújításon át a közösségi erdőkig.

– Jobbágyok felszabadítása – mondja Márta.

– Hogy? Ja, igen – feleli nevetve az egyesületi elnök. – Békéscsaba kifizette a jobbágy-felszabadítás árát, még mielőtt Kossuthék ezt kötelezővé tették volna. Megváltottuk magunkat. Az itteni emberek kissé öntörvényűek, de a jó felé haladva. Mi nem várunk senkire. Ha helyzet van, cselekszünk. Nem szeretünk helyben ülni és jajveszékelni, mert attól csak nagyobb lesz a baj. Persze, mindig van, aki szól, hogy ezt szerinte másképp, jobban kéne csinálni. Erre azt szoktuk mondani: gyere, mutasd, hogy kell. Aztán vagy jön, vagy nem.

Abból sem lett feszültség, hogy kritizálták a kormányrendeletet, és egyfajta felmentést kértek a hatálya alól? 

– Ez nagyon összetett dolog, mert az erdő alapvetően ad is. Ha kell, tűzifát, ha kell, építőanyagot. Bölcsőt, ágyat, koporsót, mindent – feleli Ulbert Zoltán.

– Erdészként a jogalkotói szándékot értem, a rendelet minden hibájával együtt – így Frankó Róbert. – Arról van szó, hogy a tartalékok, amelyek felhalmozódnak a természetes folyamatok során az erdőkben, mobilizálhatók legyenek szükség esetén. Ami nemhogy erdőpusztítást nem jelent országos szinten, de még csak az erdőterület csökkenését sem.

Akkor mi a probléma? 

–  Számolni kellett volna azzal, hogy bizalmi válság van, senki nem bízik senkiben: a társadalom és a politikusok között túl nagy lett a távolság. Felmerülhetett, hogy akár az erdésztársadalom is cinkos az erdők úgymond pusztításában, pedig erről szó sincs, az erdészek épp az ellenkezőjén dolgoznak: azon, hogy a magyar erdők gyarapodjanak.

Ez a rendelet viszont felkészületlenül érte a szakmát is, nemcsak a közvéleményt. Hozzáteszem, a legszigorúbb erdőtörvény tán az egész világon a magyar, nagyon helyesen. Nyilván azért, mert az erdeinket nagyon meg kell becsülnünk.

Ezért már Mária Terézia idejében is élt a rendelet, ami nem enged többet használni, mint amennyi az éves növendék, és ennek köszönhető, hogy Trianon után megduplázódtak a magyar erdők; akkor 11 százalék volt, most 21 százalék. A fiatal meg középkorú erdők folyónövedéke, amit felraknak egy évben, és ami területveszteség nélkül kitermelhető, 13–18 köbméter hektáronként.

A rendelet fő problémája ezek szerint, hogy nem differenciál a különböző területek kapacitása között.

– Így van, például Békésben a folyónövedéket megközelítő fakitermelés már érzékeny veszteség, mert nekünk túl kevés az erdőnk. Az országos átlag húsz százalék, de Békés megyében ez csak négy–öt százalék. Itt egy előrehozott tarvágás is sokkal nagyobb gondot okoz. Bizonyos erdősültségi szint, például tíz százalék alatt nem éri meg az erdőt bolygatni. Szolnokban, Csongrádban, a többi mélyen alulerdősült megyében sem kéne belenyúlni a rendszerbe. Minden megyében a független szakembereket kellene megkérdezni, és az ő véleményüket figyelembe venni egy ilyen rendelet kidolgozásánál.

„És a családom neve is fennmarad”

Takaros tanya áll a Seben-Bobály erdőrészlet sarkán. Csöngetnünk sem kell, ahogy kikászálódunk az autóból, már jön kifelé a fiatal gazda. A kerítésen kívül beszélgetünk, odaballagunk az ültetvényhez.

– Seben az édesanyám vezetékneve, a Bobály az enyém, mert Bobály Zoltán vagyok. Lesz itt egy komolyabb tölgyes. Öt–hat év kell körülbelül, amíg kétméteresre nőnek a fák.

Bobály Zoltán, fotó: Adrián Zoltán / 24.hu
Hogy jött az ötlet, hogy odaadják a földet?

– Konkrétan nem tudom, hogy ez hány aranykoronás föld, az itteni része aránylag jobb, de az a hátsó része, az nagyon szar. Most ebben az aszályban itt csupán térdig érő kukorica lett volna. Az semmi. Igazából többe kerül a leves, mint a hús. Traktorost nem nagyon lehet egy hektárra keresni, nem szeretnek benne forgolódni. Poliák Pali, az egyesület egyik alelnöke távoli rokonunk. Tőle meghallottuk, hogy csinálják ezt az erdősítést. Na, akkor anyámmal összeültünk, és azt mondtuk, legalább nem lesz gondunk a területre, meg jót is teszünk vele, mert a környezetvédelem nagyon fontos. De amúgy a fák gyönyörűek, mert valamilyen ér megy valószínűleg ezen a részen a gyökerek alatt, ezért elég szépen megmaradt minden. Szóval tetszik ez az ültetési kezdeményezés, ráadásul a családom neve is fennmarad.

Milyen itt kint élni a tanyán?

– Nyugodt.

Ez a fő előnye?

– Igen. Igazából nem zavar senkit, ha én most gondolok egyet, és nekiállok füvet nyírni. Nyomhatom este fejlámpával is. De nem nagyon tartunk állatot, meg semmit, nincs idő vele foglalkozni. Önellátásra van tíz tyúk, tojnak annyit, hogy nem kell tojást venni. És hát a nyugalom, az hatalmas. Bár egy-két traktoros, mikor rájön az ötperc, éjfélkor kezd neki szántani. De én értem, akkor legalább nincs meleg.

Mit szól ehhez az aszályhoz?

– Hát nagy gond, de nekünk jó, mert 68 méteres fúrt kút van, az egész házat ellátja vízzel. Amúgy ez 1,2 hektár, plusz még Mezőmegyer alatt van földem, egy hold, ami szántónak van kiadva. Ott úgy nézett ki, hogy lesz kukorica, csakhogy beütött a szárazság, szóval fuccs, fel is lett szántva rögtön. Aki műveli, belenyomta a vetőmagot; körülbelül 30–40 ezer forintot beleszórt. Rá a műtrágyát, ami még egyszer annyi. Aztán lefújta vegyszerrel, az se olcsó. És az egész ment veszendőbe. Most képzeljék, aki nem egy holddal jár így, hanem tíz hektárral. Arra följebb, a tornyon túl, meg túl a Garabonciás erdőn, két vagy három földet is láttam, ahol lesilózták a kukoricát. Pedig ilyenkor még semmi beltartalma nincsen. Nem tud kifejlődni a cső, elszáradt az egész.

Megyünk, verjük a port a dűlőn. Jólfésült mezők és kiszáradt kukoricák, aztán erdődarabok. Zöld-sárga, zöld-sárga. Összegyűlnek fent a felhők, egyszer csak verni kezdi a kocsit az eső. Kiszállunk, hadd verjen minket is. Ritka, nagy szemekben hullik, aztán mikor visszaülünk az autóba, pár perc, és ki is megyünk az eső alól.

Később, már Budapesten, ahogy a cikket írom, megnézem a friss bejegyzéseket a mozgalom Facebook-oldalán. Úgy látszik, megérkezett Békéscsabára is a kiadós égi öntözés, mert Ulbert Zoltán ezt írta ki: „Jött egy kis adomány fentről. Ma, aug. 21-én nem lesz buli a Csaba Park tartályainál, nehogy kimenjetek rutinból.”

írta: Adrián Zoltán, forrás: 24.hu 08-29

Előző cikk

A natúrparkok szerepe

Következő cikk

Erdésznők országos találkozója



Stihl
(x) hirdetés
Kapcsolódó bejegyzések
Total
1
Share